Elfen Lied

Egy klasszikust értékel nem mindig egyszerű. Megérdemelten vagy sem, az ilyen státuszba emelkedő média gyakran szinte vallásos áhitattal adózó közösséget épít maga köré. Egy ilyen vitatott klasszikus mai alanyom, 2004 Tokyo Ghoulja, az Elfen Lied. A bejegyzés alanya miatt úgy döntöttem, én sem fogom vissza magam a szemléltető eszközökkel, így az erre tévedő olvasó érdekében fontosnak tartom megjegyezni, a tartalom további része

Nem iskola, illetve munkahely kompatibilis!

Előljáróban, az Elfen Lied egy ritka, természeténél fogva erőszakos emberi alfaj, a diclonius egy tagján keresztül hivatott bemutatni az emberi lélek természetét. A diclonius maga apró szarvakkal, illetve láthatatlan telekinetikus karokkal rendelkező ember, akiken titkos laborokba zárva folytatnak embertelen kísérleteket. Történetünk elején egy ilyen létesítményből szökik meg Lucy, aki szökése során fejsérülést szenved, amelynek következtében meghasadt tudattal, jobbára magatehetetlen állapotban találkozik Koutával és unokatestvérével, Yukával, akik mit sem sejtve befogadják.

Mint ilyen, a történet sajnos kihagyott potenciál. Rengeteg érdekes témát feltálal, de elbukik a kibontásuk terén. Függetlenül attól visszafogta a szükségtelenül sok vagy elveszett az ecchi-hárem klisék rengetegében, az Elfen Lied története közel sem lett olyan hatásos, elgondolkodtató és mély, mint amilyen lehetett volna. Nem mondanám, hogy teljesen el lett szúrva, jól felvezette a kérdéset az emberi természet és neveltetés viszonyáról, szándékosan nyitva hagyva a diclonius veleszületett gonoszságának kérdését. Vagyis hogy tényleg gonosznak születnek-e vagy az erőszakos magatartásukat a környezetük kondicionálja. A sorozat hajlik az utóbbi felé, például a békeszerető Nana karakterén keresztül bemutatva, hogy lehetnek jók, illetve Lucy is csak a rengeteg kirekesztés és trauma hatására vált azzá a gyilkológépp, akit az első epizódban megismerünk. Vagyis az üzenete az emberi természetről és a gyermeki lélek törékenységéről kifejezetten érdekes volt. Elvégre kinézetük miatt a társadalom olyan nyomást gyakorol ezekre a gyerekekre, amikhez még nem elég erősek és érettek, hogy kezeljék. Az indokolatlan mennyiségű 18+ besorolású tartalom sokszor maga alá temeti, de ettől függetlenül a sorozat állást foglal, még ha részletesebben ki is bonthatta volna a témát.

Alapvetően semmi kifogásom az Elfen Lied első epizódjában, illetve egykét későbbi esetben mutatott meztelenséggel, mivel, vagyis amikor azok nem öncélúak. Amikor a diclonius meztelenül jelenik meg a laboratóriumokban, jó illusztrációja az állati bánásmódnak, amiben részesülnek. Sajnos viszont a képernyőre vitt meztelenségnek ez csak egy része. A második epizódtól folytatva az uralmat átveszik a hárem komédiákból ismerős teljesen szükségtelen bugyivillantások és szándékolatlan mellre fogás, ami egészen aláaknázza az előbbi erényeit. A sorozat ezen középső szekciója szinte teljesen visszafejlődik ugyanis azzá. Egy klisés hárem sorozattá mamlasz protagonistával, alkalmanként megszakítva néhány jelenetnyi érdemi tartalommal. Eltekintve attól, hogy az összes mellékszereplő szar, a főszereplőit még hűtlenebbül kezeli.

Ezen középső szakasz ugyanis erősen épít nem is egy, hanem rögtön mindkét főszereplő amnéziájára. Még alapállapotában is nagyon lusta eszköz a cselekmény mozgatásához, itt pedig még rá is dupláztak, hogy kényelmesen váltogassanak a pszicho-dráma és a háremes idétlenkedés között. A karaktereknek pontosan akkor kattan be valami, amikor a történet megköveteli, se később, se hamarabb. Nagyon ineffektív módja a bizonytalanság és relytély felépítésének. Na de akkor ássuk is beléjük magunkat egy kicsit mélyebben. Kezdeném is Lucyval, mivel ő vezérli a cselekményt és adja a sorozat érzelmi mélységét. Sajnos azonban a történet nagy részében agyhalott háremlány. És ez sajnos nem túlzás. Megkapunk egy tinitestbe zárt önfenntartásra teljes mértékben képtelen csecsemőt. És ha már agyhalálról volt szó, Kouta, a másik főszereplőnk szintén mentálisan súlyosan alulfejlett. Mint bármelyik hárem protagonista, annyira együgyű és értetlen, hogy nézni is fáj. Ha valaki megpróbálna megfolytani, mi lenne a reakciód? Hát nyilván megrázod magad és megkérdezed, miért tette. Vagy mondjuk, ha egy vadidegen fogja magát és rátámad a barátodra, mit tennél? Ha azt felelted, meghívod vacsorára és befogadod a házadba, van egy nyertesünk. A srácot egyszerűen semmi sem robbantja ki szerepéből, még az sem, amikor, sikerül felidézni, Lucy volt az, aki gyerekkorában a szeme láttára spagettiszószt csinált a családjából.

Mint említettem, a mellékszereplők sem lehetnek büszkébbek magukra. Gyakorlatilag megkapunk párat a szokásos hárem versenyzők közül. Az anyáskodó gyerekkori barátot, halkszavú lolit akit könnyen partvonalra küldenek és a vidám optimistát, aki túl jó MC-kunnak. Kurama jó ellenpólus volna, mint valaki, aki őrlődik aközött, azt tegye-e, ami helyes vagy megmentse lánya életét. Nem érződik erőltetettnek, szemben a többi szereplő drámájával. Merthogy ahelyett, hogy a drámát a karakterek felépítésén keresztül érné el a sorozat, sokkal szívesebben próbálkozik a rövidebb úttal és megpróbál mesterségesen kötődést kelteni a karakterek iránt. Valaki iránt szimpátiát kell érezned? Adjunk neki egy kiskutyát. Nem beszélve arról, hogy mindenki kap egy tragikus háttértörténetet, hogy gyorsan együttérezzünk velük, mielőtt a sorozat megfeledkezne róla, hogy az valaha megtörtént. Például Mayut szexuálisan zaklatta az apja, amiért megszökött othonról, mégis vidám és közvetlen a beszélgetések során. Egy tragikus háttértörténet nem ruházza fel a karaktereket mélységgel. Ha már ez egy horrorról van szó, a szereplőgárda a legfélelmetesebb pontja. Az egydimenziós karakterek áradata, akiket az egyik legostobáb főszereplő vezet, hatásosan kinyír minden lehetőséget, hogy a sorozat működjön.

Ami az audiovizuális prezentációt illeti, az Elfen Lied szépen öregedett. Ha számításba vesszük, hogy lassan tizenöt éves, az új Blu Ray kiadásokkal ma sem számít rondának. Az egyedüli kifogás az itt-ott kicsit ügyetlen gore. A legó módjára széteső emberek ki tudja vetni a nézőt az élményből, ha az a személyes kapcsot nem tudja felépíteni, és mint az előbbiekben levezetten, erre igen komoly esély van. Hangzásban igazából csak egy ponton emelkedik felül az átlagon, az pedig a főcímdal, Lilium, illetve annak variációi. Jól megragadja azt a melankolikus hangulatot, amit az Elfen Lied el akart volna érni.

Összefoglalva a sorozatban nincs annyi mélység, mint amennyit szeretnek neki tulajdonítani. Érint érdekes témákat, de elvérez a megvalósításon és nem ássa beléjük eléggé magát ahhoz, hogy tényleg nyomot hagyjon. A cselekményt nagyon lerántják a végtelenül ostoba karakterek és hogy olcsó megoldásokra hagyatkozik. Az erőszak java öncélú, csak a néző sokkolását szolgálja és néha már önmaga paródiájába hajlik.

Értékelés: 5.3