Ebben a modern, agyoncivilizált világban rengeteg olyan dolog vesz minket körbe, amiket tökéletesen természetesnek veszünk, és eszünkbe sem jutna értékelni őket, holott mindegyik önmagában is egy-egy kész csoda. Csak hogy pár példát említsek, ott van rögtön az, hogy víz folyik a csapból. Ráadásul, ha nem lenne a tiszta, iható víz éppen elég csoda (pedig olyan nagyon nem kell messzire menni, hogy találjunk olyan helyeket, ahol a fél karjukat odaadnák ezért), még ha azt akarjuk, a víz meleg is! Mindig van áram a konnektorban, ami helyettünk dolgozó gépeket működtet vagy fényességet varázsol a sötétségbe, megoldja, hogy hideg legyen a hűtőben és ne romoljon meg az ennivalónk, amit egyébként mázsaszámra vehetünk a boltban (ha éppen van pénzünk, de ez nem ide tartozik). És eddig még csak azokat a csodákat említettem, amiket ember alkotott, és nem beszéltem a természetről.
A Girls' Last Tour főszereplője két (relatív) ősember, akik egy posztapokaliptikus világban bolyongnak, ahol nyomokban még fellelhető ez az ezernyi csoda, de szépen lassan minden az enyészeté lesz. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész emberi faj eltűnt, így legtöbbször fogalmuk sincs arról, mi hogyan és miért működik, csak ártatlan csodálkozással szemlélik a romokat, és nagyon örülnek neki, amikor valami használhatót vagy ehetőt találnak. Kettőjük utazásáról szól ez a lassan hömpölygő, nosztalgikus sorozat, melynek a legerősebb jelenetei éppen ezek, amikor egy picit más megvilágításba helyezi a mindennapi dolgainkat, hogy egy picit elgondolkozzunk rajtuk, és megtanuljuk újra értékelni őket.
Ugyanakkor óhatatlanul eszünkbe fog jutni, miközben ezt a haldokló világot nézzük, hogy mi is az, ami annyira hiányzik belőle. Hiszen mennyivel könnyebb lenne a szereplőink élete, ha nem csak maradékokon, konzerveken és előre porciózott száraz kaján kellene élniük, hanem találnának növényeket egy szerencsétlen darab elszáradt krumplin kívül, vagy ha léteznének még állatok egyetlen, magányos, medencében tengődő halacskán túl. De nem, még csak egy talpalatnyi anyafölddel sem találkoznak soha, mindenhol csak acél és beton veszi őket körül, amerre járnak. Arról nem tudunk meg többet, hogy mi csúszhatott ennyire félre ebben a világban, és sajnos ez az aspektusa nem is kap nagy hangsúlyt a történetnek, mégis intő jelként szolgálhat nekünk és az utánunk jövő nemzedékeknek.
Lehetséges egy egész bolygót úgy megölni, hogy megálljon rajta az evolúció, összeomoljon minden tápláléklánc? Boríthat minden szárazföldet beton és fém? Mi lett a tengerekkel, azoknak hogyan sikerült elpusztulniuk? Megannyi kérdés, ami úgy tűnik, csak a néző fejében fogalmazódik meg, az anime írója (illetve talán már az adaptált manga is küzdhet ezzel a hiányossággal, nem tudom, nem olvastam) nagyvonalúan átsiklik ezeken a részleteken, és egyszerűen adottságokként használja őket. A probléma az, hogy ettől a világ teljesen öncélú lesz, vagyis pontosabban egyetlen értelme van a létezésének, mégpedig hogy a szereplőknek rossz legyen, és így a nézőből érzelmeket csikarjon ki.
Ha már itt tartunk, beszéljünk egy kicsit a szereplőkről. Chito és Yuuri bár szerethetőek, mégis olyanok, mintha egyetlen ember lennének. Ugyan vannak nagyon vastag ceruzával felvázolt személyiségjegyeik, de más, csak rájuk jellemző gondolatuk nemigen. Ebből adódóan nincsenek különböző nézeteik, de még csak saját gondolataik sem nagyon, idejük nagy részében a körülöttük lévő világra reflektálnak nagy egyetértésben egymással, mintha csak egy narrátor szerepét osztották volna kettőjükre, hogy azért ne legyen annyira unalmas.
Pedig néhány jelenet lehetetlenül hosszúra nyúlik, képesek tíz percen (nem vicc!) keresztül ugyanolyan folyosókon bolyongva ugyanolyan semmiségről beszélni, ami talán eleinte hangulatos, de egy idő után idegőrlő, és egyértelműen időhúzás. Talán nem kellett volna 12 részes sorozatot készíteni, ha csak nyolcra van anyag, esetleg neadj isten el kellett volna gondolkodni egy kicsit jobban a történet lezárásán. Mert van neki olyan, sajnos, csak semmi értelme sincs. Egyetlen mondatból kiderül, hogy Chito és Yuuri az utolsó két emberi lény - de hogy hova lett a többi (pláne úgy, hogy azért a sorozatban rajtuk kívül szerepelnek még néhányan), arról nem esik egy szó se, sem arról, hogy a világgal mi történt, sem arról, hogy kik harcoltak egymással és miért, vagy hogy a főszereplőink miért is utaznak. Kicsit arra is kapunk utalást, hogy valami elől menekülnek, de biztos nem volt fontos, ha közben annak is vége lett, és már csak ketten vannak. Feltűnnek fura, technológiát evő lények (amik talán a halottakat is megették, azért nincs most egy se sehol), de róluk se derül ki több minden (pedig arra azért pl kíváncsi lennék, hogy mi közük az itt-ott feltűnő isten-szobrokhoz), mielőtt mind elszállna az égbe. Szóval akad némi, hunyorítva művészkedésnek is értelmezhető katyvasz, amit nem ártott volna rendbe rakni, vagy jobban kidolgozni
Lehet, hogy ennek is a költségvetéshez van köze, vagy egyéb, külső technikai tényezőhöz? Mert az sajnos látszik is a sorozaton, hogy nem volt a készítő stúdió nagyon eleresztve idővel/pénzzel/tehetséggel (a nemkívánt rész törlendő). Feltűnően túl kevés a helyszín, túl sok az újrahasznosítás, és évtizedekkel van lemaradva a 3D animáció. A zenébe legalább nem lehet ilyen téren belekötni, és a szinkronba se.
Most gondolhatod, hogy írtam egy kisregényt, hogy jól lehúzzam ezt az animét a sárba, ahelyett, hogy más elfoglaltságot kerestem volna, megtartva a hülye véleményemet magamnak. Igen, ha a sorozat rossz lenne, ezt tettem volna. Akkor az első rész után dobtam volna a kukába. De ez nem egy rossz sorozat. Egyszerűen csak nagyon szerettem volna, ha ennél több törődést kap.
Értékelés: 6.6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése