Lovecraftos animék

Mindenekelőtt szeretném letisztázni, hogy ez a cikk nem a csápos hentairól fog szólni. Csápos szexszörnyek bár valóban léteznek a Cthulhu mítoszban, a japánok ezt már jóval a möster előtt kipróbálták, hiszen ez ott inkább a helyi folklórból ered. Ha ilyesmire vágytok, akkor a La Blue Girl-t ajánlom (+18). Ez az esszé azonban nem fog a továbbiakban ezzel a témával foglalkozni.

Howard Philip Lovecraft talán a múlt század legnagyobb hatású horrorírója. Egyedi hangulatával és saját maga által kreált mítoszvilággal vált ismerté. Nagy példaképe volt Edgar Allen Poe, ő maga pedig az utána következő horror-nemzedékre volt jelentős hatással, köztük Stephen Kingre is.

(Revival, In the Tall Grass). Az ismeretlentől való félelem és borzongás, az iszonyatos tehetetlenséggel való szembesülés adja meg a műveinek sajátos hangulatát. Életműve sajnos csak korai halál után nyerték el népszerűségét, amely azóta nyílegyesen tör felfelé: heavy metal bandától a videójátékokig, a South Parktól a Deviantartig egyre népszerűbb. Mért pont az animék maradnának ki a menázsiból? Ráadásul az angollal ellentétben a japán egy fonetikus nyelv, így könnyebben tudják kiejteni a furábbnál furább neveket.

Eddigi életemben öt animét sikerült megnéznem, ami a Lovecraft által alkotott Cthulhu mítoszra épül, illetve onnan emel át elemeket. Ezek: a Digimon Tamers, Haiyore! Nyaruko-san, a The Dunwich Horror and Other Stories, Demonbane és a The Big O.

Ez az esszé nem ajánló, a hanem ismertető, így ha spoilermentesen akarod végignézni a fentebbi animéket, gyere vissza, miután megnézted őket.

A legelső legyen a Demonbane, mivel az emel be a legtöbb Lovecrafti elemet. Ez a mű, bár én animében láttam, igazából egy erotikus Visual novel (vizuális novella), ami lényegében egy számítógépes képeskönyv. A játék és az anime egymagában ötvözi a Cthulhu mítoszt, a krimit, a mechákat és a hentait, elég egyedi játékélményt nyújtva ezzel.

Kuro és Al

A mű egy az egyben átvesz neveket is a mítoszból. A helyszín Arkham városa, ami egy fiktív város, itt játszódik nagyon sok Lovecraft-történet. Főszereplőnk Kuro Daijuji, aki találkozik egy Al Azif nevezetű rejtélyes lánnyal. Ő maga a hírhedt Necronomicon megtestesítője/megtestesülése (?). Egy eszement szekta sajnos le akarja vadászni a lányt, saját szentségtelen céljaik érdekében. Hogy őket lerázzák, Kuro (de beszédes neve van), egyezséget köt Al-zal, így a gazdájává válik, és fel tudja szabadítani a varázserejét. Egy szó mint száz, lesz szex, és együtt fognak vezetni egy hatalmas robotot, amit Demonbane-nek hívnak, és amivel majd felveszik a harcot a gonosz kultuszosokkal, akik szintén a saját robotjaikkal harcolnak. Mint mondtam, nem játszottam a játékkal, csak az animét láttam, ami azért eléggé fel volt vizezve. Egy nagyon érdekes tagot meg kell említenem, az animében ugyanis szerepel, névleg Dr. Herbert West – annak, aki nem tudná, ő az örült orvos a re-animátorból. Bár itt nem igazán jött át a karakter, mivel egy zöld hajú gitáros csávó, akit a rend küldött Kuroék után.  Gondolom, senkit sem lep meg, hogy egyéb mítosz-lények is reprezentálják magukat. Nekik is saját robotjuk van.

Összességében ebben az animében kb. minden megtörténik. Szigorúan azok fogják legjobban élvezni, akik kellően ismeri a mítoszt, hogy dekódolni tudják az utalásokat. Nem is mai darab, de láttam már sokkal rosszabbat is. Egynek jó.

Következő legyen a Big-O, ami Paradigm városban játszódik - ez már nem Lovecraft helyszíne. Ez egy science fiction jellegű, külvilágtól elzárt város, melyben az uralkodó osztály korlátlanul uralkodik. A főszereplőnk Roger Smith, egy szabadúszó mediátor, aki a karhatalomnak segít túszdrámák esetén. Annak ellenére, hogy dúsgazdag, nem akar a „kupola” alatt élni a többi gazdaggal. (Úgy képzeljétek el, mint az Elisium című filmben.) Smith inkább a szegények között marad, de ott pofátlan módon a magánkastélyában. (Szerintem ezzel egy nagyobb paraszt, mintha beköltözne a Rózsadombra a fajtájához.)
A városra olykor-olykor szörnyek támadnak rá, és Roger összeveri őket a robotjával, amit Big O-nak hívnak. Térjünk a lényegre, ennek a műnek a fő kapcsolata Lovecraft-al, az történeteinek megszállottsága az ismeretlen múlt után. Lovecraft nagyon sok karaktere ugyanis

régész (Call of Cthulhu, At the Mountains of madness, The shadow out of time), antropológus (Whisper in the darknes), kutató (Shadow over Insmnouth), ószeres, vagy egy személy, aki a saját családja múltja után kutakodik (The Festival, The Rats in the Walls).

Történetünkben a főszereplő tudásra vágyik, ami szerinte gazdagíthatná őt, azonban a tiltott tudás gyakran őrülettel vagy halállal jár. A szereplők egyfolytában azon agyalnak, hogy kik is ők valójában, és milyen volt a föld, a világ a negyven évvel ezelőtti kataklizma előtt.

A leglovecraftosabb epizód az első évad hetedik része, ami csak úgy tocsog Shadow over Innsmouth-ra utaló elszólásoktól. Pláne, hogy Roger még el is megy a város egy félig víz alá süllyedt részére, ahol békaembereket talál.

A sorozat azonban elég gyáván oldotta meg a dolgokat a végén. Szerintem úgy voltak vele, hogy ez egy Lovecraft mese, akkor nem baj ha zavaró és bonyolult, így egy kozmikus, érhetetlen valami felé vezették a végét. Ami lehet zavaró, vagy épp káprázatos, attól függ, kitől kérded, meg kell nézni.

Vessünk egy pillantást a Digimonra, mivel úgyis tudom, hogy egész eddig ennek a magyarázatára vártatok. A digimon, az már majdnem pokémon, és mint ilyen, egy gyerekbarát műsor. Lovecraftnak nem is volt gyereke. Azonban a Digimont készítő Toei Animation ugyanazt a Konakát alkalmazta, aki a Big O-t is írta, aki nem mellesleg alapból egy horroríró volt. Olyan ez, mintha Stephen Kinggel íratnák a Hupikék Törpikéket. Valahogy csodálatra méltó ez a japán bevállalósság.

Szóval, Konaka a Digimon Adventure 2.0-án dolgozott, és két mellékszálat is megkapott, igen, mert itt már a fillerekkel is külön írók foglalkoznak. Apám, de hogy azok milyenek! Több ilyen filler kéne. A lényeg, hogy a gyerekek egy kis utazást tesznek a sötét digitális óceánon akartuk ellenére, ahol olyan Deep ones (ford. mélységiek) buzerálják őket, mint Scubamon, no meg a goré, Dagamon, aki egy félrerajzolt Cthulhura emlékeztet. Konaka a 3. évadtól főíróvá avanzsált, és az egész széria onnantól kezdve sokkal darkosabb lesz, és s Star Wars óta tudjuk, hogy a sötét oldal mindig sokkal érdekesebb.

Az alacsony ingerküszöbű jenkik persze kiverték a hisztit, és a legrosszabb szezonnak minősítették, míg szerintem a legkirályabb volt. Az epizódok sokkal kevésbé voltak dinamikusak és egysíkúak. Abba a Narnia jellegű digi-világba is kevesebbet mászkáltak, Konaka paraszti egyszerűséggel áthozta a szörnyeket a való világba, ahol a sérülések igazik voltak, a szörnyek kárt okoztak a környezetben, és nem utolsó sorban páran meghaltak, és a kormányt is elkezdte zavarni, hogy pár kölyök ön- és közveszélyes szörnyekkel abálja egymást és a világot. Ugyanis a szörnyek alkalomadtán a nyílt utcán esnek egymásnak.  Azt már csak pluszban mondom, hogy a szervezetet, ami a digimonok után érdeklődni kezd, Hypnos-nak hívják, akik szintén szerepelnek a möster azonos nevű novellájában. A Hypnos fegyvert akar kovácsolni a digimonokból, mert hogy a földi bioszférára is veszélyes lényeket látnak bennük (ezért van atombombánk, és az Alieneket is rendszeresen ezért akarja a Weyland-Yutani elkapni). Csinálnak is egy fegyvert a digimonok ellen, ami neve, most figyeljetek: Yuggoth és Shaggi. Az előbbi egy Lovecraft szörny a „The Wishperer in Darkness"-ben, az utóbbi igaz nem Lovecraft, hanem egy fanfiction, amit egy rajongója írt még 64-ben. Ezzel a fegyverrel ki lehet tépni a digimonok lelkét a testükből.

D-reaper

Hogy teljes legyen a kép, ide még végezetül annyit, hogy a fő antagonista a sorozatban egy D-reaper nevű intelligens számítógépes vírus, amit úgy rajzolnak le, mintha egy Old One lenne. Más hasonlóság még, hogy a vírust nem ember írta, nem is tudjuk ki vagy mi, de évmilliók óta aludta mély álmát a digitális világban, és ha egyszer felébred, egyetlen célja elpusztítani azt. Természetesen azt is átvették Lovecrafttól, hogy a vírus egyáltalán nem gonosz vagy jó, hiába rendelkezik értelemmel. A vírus nem válogat, csak teszi a dolgát, amire rendeltetett . A nagy gond az, hogy ha a vírus az emberi világba is átjut, akkor ott is lefuttatja magát. A gyerekek persze megakadályozzák ezt, de szerintem egy életre elegendő traumát éltek át.

Tanulság: többször kéne horrorírók kezébe adni a gyerekműsorokat.

A következő alanyunk a Haiyore! Nyaruko-san. Ez az anime első ránézésre könnyedén nemtetszést válthat ki az elkötelezett rajongókban (ahogy bennem is). Ha ez még nem lenne elég, az anime egy light novel alapján készült, ami nálam már egy jeggyel rosszabbról indul. Ezt a bűnt Mantai Aisora követte el, bűntársával, a művész Koinnal. A SoftBank Creative pedig pénzelte és a világra szabadította, végül a Xebec egy animét is csinált belőle.

Jobbról ballra: Cthughan, Nyaruko, Hastur.

Próbálom röviden vázolni az alapszituációt. Nyaruko-san, azaz Nyarlathotep a földre érkezik, és egy ezüsthajú iskoláslánynak álcázza magát. Oké, ez japánban kézenfekvő megoldás lehet, Nyarlathotep a regényekben rendszeresen más és más alakban szívatja az embereket – ez az egyik heppje -, és a többi istenséghez képest elég sokat foglalkozik az emberekkel, no meg ő védelmezi az álmok földjén élő Elder One-okat. Azonban ez egyszer Nyaruko beleszeret egy embergyerekbe, aki a Mahiro Yasaka névre hallgat. A srác ezt azonban nem viszonozza, de Nyaruko nem tágít, és agresszív módon a srác életének a részévé válik, ami folyományaként még több mítoszbéli űrdémon kezd el felbukkanni a srác mindennapi életében. Természetesen mindegyik középiskolás lány vagy fiú. Hamar tiszteletét teszi Cthughan és Hastur, akik Nyarukoval nagy haverok lesznek, a rosszak pedig Nodens és Lloigor.

Lovecraft életművének meggyalázásán még simán túltettem volna magam, ha az anime maga nem lenne iszonyúan pocsék.

Kérdés: Létezik olyan dolog a világon, amit nem lehet eljátszani egy japán középiskolában?

Szóval minden Lovecraft rajongó társamnak mondom, hogy ne szívják a fogukat, ne is törődjenek a második évaddal, én se tettem, ha van kedvetek, szenvedjétek végig az első évadot, utána fogjátok az egeret és kecsesen helyezzétek a mappát a lomtárba. És szelíden emlékeztetnélek titeket Patton Oswalt komikus szavaira: "a leglovecraftibb horror, amit az életemben átéltem, a középiskola volt."

Végezetül The Dunwich Horror and Other Stories. Na, ez az, amire azt mondom, hogy Lovecraft horrort minimum így kell csinálni.

Egy gyurmaanimációval van dolgunk, és most kérem, ne rökönyödjön meg senki se, mert Ryo Shinagawa nem szarral gurít ám. Igazán művészi megoldásokat és ábrázolást láthatunk tőle. Szerintem még pont emel is a hangulaton, hogy ezt az animáció stílust választotta, mivel így sokkal jobban átjön a nyomasztó hangulat, és remekül visszaadja az eredeti művek hangulatát.

Maga a megvalósítás már önmagában épp elég formabontó ahhoz, hogy hangulatot teremtsen. Minden egyes történet egy filozófustól származó idézettel indít még a film előtt. Az animáció tökéletes, a karakterek egyáltalán nem darabosak, hanem szépen és egybefüggően mozognak. A hangok is elég érzékletesek és odaillők lettek, még tovább fokozva a Lovecraft élményt.

Az film három történetet dolgoz fel.

The Picture in the House: egy pórul járt turista épp Arkham felé halad, amikor is rászakad az eső, ami elől egy közeli kunyhóba menekül. A ház egyetlen lakója, egy idős úr látja vendégül, amíg el nem áll a vihar.  Beszélgetnek egymással, hogy elmúlassák az időt, a beszélgetés azonban nem várt fordulatot vesz.

The Dunwich Horror: Dunwich egy nem épp vendégszerető település. Nem szeretik, ha a jöttment kívülállók beleavatkoznak a dolgukba. Ezek azonban olyan dolgok, amiket emberi elme talán nem is képes felfogni. 

The Festival: rövidke kis történet a karácsony ünnepének eredetéről.

Most hogy egy pillanatra mindannyiunkról fellebbent a boldog tudatlanság fátyla, és végül betekintettünk az árnyak közé, és épp csak megpillantottuk, mi lakozik a föld sötét sarkaiban... már csak egyetlen kérdésem maradt, drága barátaim.

Have you seen the yellow sign?