Mazica party - avagy induljon a pokémon banzáj

 

Jó régóta el voltunk már tűnve, de ez nem azt jelenti, hogy nem animéztünk volna, de úgy szeretek animékről írni, hogy annak van valami apropója, máskülönben csak összeírhatnék valami közhelyes leírást minden második valamiről amit megnéztem. Hát, most találkoztam valami olyannal, amitől lerükvercezett a fejemről a szemöldököm.

Az anime megnézésének apropóját az adta, hogy kíváncsi voltam, milyen lehet az, ha valakik 2021-ben Pokémon utánzat készítésére adják a fejüket. És bízvást állathatom - mondjuk nem is épp ilyen stílusban nézek animéket általában - , hogy ilyet még nem láttam! De nézzük miről is van itt szó.

Pók vagyok, baj?! (Kumo desu ga, Nani ka?)

  

Nem, dehogy baj, legalábbis azoknak biztosan nem, akik nem félnek a pókoktól. De tekintetbe véve, hogy azért az arachnofóbiások tábora igencsak népes, elég bátor dolog pókokról animét készíteni. Még akkor is, ha történetesen a főszereplő pókot a legtöbb jelenetben úgy ábrázolják, ahogy magát elképzeli, ami orbitálisan cuki - az összes többi jelenetben meg modern, anime-rpg stílusban, ami irtózatosan menő.

De akkor röviden foglaljuk is össze, hogy kiknek NEM való a Kumo desu ga a pókszabásúak nagy utálóin kívül.

• Senkinek, aki nem szereti a fényregény adaptációkat. A történet ráadásul ebből a szempontból az egyik legrosszabb alapra építkezik, egy webregény volt ugyanis eredetileg. Ezzel aztán együtt jár minden, ami a rossz fényregény-adaptációk sajátja, mint például a brutális mennyiségű szájtépés.

• Akiknek tele a töke az isekai, pláne az mmorpg-isekai sztorikkal. Pókcsaj, alias Kumoko ugyanis eredetileg egy sima középiskolás tanuló, akit az egész osztályával együtt leradíroz a föld színéről egy jól sikerült varázslat, csak hogy reinkarnálódjon egy fantasy világban. Ráadásul, hogy teljes legyen a loreban a káosz, ebben a világban statjaid vannak meg skilljeid, fajod, karaktered és szinted, annak ellenére, hogy amúgy az égvilágon semmi értelme az egésznek se a plot, se a realitás szempontjából (mondjuk ezt a kijelentésem revideálhatom, ha az esetleges későbbi évadok úgy hozzák), egyedül arra jó, hogy deus ex machinaként a legbrutálisabb csata közepén el lehessen sütni a szintlépést, és mint azt tudjuk, minden épeszű rpg-ben szintlépés = max hp!!!

Tök új állat

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de arra lettem figyelmes mintha sűrűbben készítenének állatos animéket mostanában. Ez alatt azt értem, hogy én még úgy szocializálódtam, hogy volt egyfajta megosztás van Japán és Amerika között, az előbbi kemonomimit készít, amikor az állatkarakter annyiban tér el az embertől, hogy a füle, farka esetleg a szeme állatiasak a viselkedése mellett, míg ezzel szemben az utóbbi a furry-s antropomorf karakterekben utazik. De úgy látszik, ez már nincs így, de nem is baj, csak érdekesség.

A napokban néztem végig az egy-két hónapja befejezett Tök Új Állatot, azaz a Brand New Animalt.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy a cikk spoileres lesz.

Most nem fogok a részletekbe menő kisregényt írni az egész sorozatról, inkább csak egy két alapbenyomást róla.

Mielőtt azonban belekezdenék a sóderba, lássuk nagy vonalakban a történetet.

VA-11 HALL-A

Légy üdvözölve a vallhallában

A fényregényes bejegyzés után, vettem a bátorságot és más vizekre is elevezek a blogon. Ezek pedig a vizuális novellák (Visual Novell), továbbiakban VN. Nyugi itt most nem átlagos és semmit mondó ismertetése következik a médiumnak, hanem egy egész konkrét példát hozok nektek.

A játék címe: VA-11 HALL-A: Cyberpunk Bartender Action. 

Honzuki no Gekokujou, avagy Egy Könyvmoly Felemelkedése

Illetve ismerhetitek még "Ascendance of a Bookworm", vagy "Honzuki no Gekokujou: Shisho ni Naru Tame ni wa Shudan wo Erandeiraremasen" címeken is. Nem feltétlenül tudom, mi értelme van kilométeres címeket adni egy történetnek, amikor majd a rajongók úgyis lerövidítik Hongeko-ra vagy valami egyéb elborult japánkarakter-kombinációra, de talán a dömpingben manapság ezzel lehet kitűnni.

Az biztos, hogy az én olvasatomban semmivel sem lehet jobban belesimulni a háttérzajba, mint egy megjegyezhetetlen címmel, meg azzal, ha valaminek a leírásában szerepel az "isekai", pláne a "light novel" szókombináció. Ilyenkor skizofréniám aktuális állapotától függően lassan hátrálva vetek pár keresztet, vagy elzarándokolok a legközelebbi shinto szentélybe (mivel csóró vagyok ezért képzeletben). Pontosan ez történt, amikor a 2019 őszi szezont nézegetve átfutott a szemem ezen az animén, pedig egyébként a történet felkeltette a figyelmem, illetve a rajzok stílusa is. De el kellett telnie még néhány hónapnak, hogy ráébredjek, mit veszítettem volna, ha az (amúgy tökéletesen megalapozott) előítéleteimre hallgatok.

Fény regényekről szakszerűen

Animéket arányaiban csak nagyon ritkán készítenek a stúdiók eredeti ötlet alapján. Leggyakrabban mangákat, és ilyen fényregényeket dolgoznak fel. Ritkábban vizuális novellát vagy videójátékokat.

De itt most egy kicsikét a fényregényekről fogunk beszélni, illetve, hogy nekünk itt a stábbal mi a véleményünk azokról az animékről, amelyeket ilyenekből készítenek.

Chio csipsz iskolába megy - azaz Chio-chan no Tsuugakuro

Nagyon rég írtam a blogra, de csak időhiányból kifolyólag. Közben továbbra is néztem animéket, de ez, amelyikről most fogok írni, olyan volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne írjak róla.

Kono Subarashii Sekai ni Shukufuku wo! - avagy, nincs kettő négy nélkül!

Manapság egyre több animével kapcsolatosan érezem úgy, mintha valaki(k) megírtak volna egy receptet valamikor a 90-es években vagy legfeljebb a 2000-es évek elején, és azóta minden egyes anime író úgy követi azt, mintha egy szakácskönyvből olvasná.

Jelenlegi alanyunk egyáltalán nem jelent kivételt ez alól, viszont sokban azok felé emelkedik.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az utóbbi 3-4 évben nagyon felkapták a fantasy kalandozós műfajt az animékben, amely még mind a mai napig tart. (Vagy csak én futok beléjük mindig; vagyis inkább ők jönnek hozzám.) Ezekkel általában az a bajom, hogy eszméletlenül kiszámíthatóak, és a főhősök is vagy unszimpatikusak, vagy teljesen üresek.

Vegyük is górcső alá gyorsan, mivel is nyújt többet jelenlegi alanyunk.

Szezonzáró összefoglaló - 2018 Tavasz

Már megvan egy éve is, hogy firkáltam valamit a blogra. Általános motiválatlanságomon és alkalmasint egyéb magasabb prioritású kötelezettségeken túl nem is keresek rá kifogást (meg hát nem is tartozom vele :P). De most, hogy kezdenek elrendeződni a dolgok, épp ideje némi észt kéretlenül kiosztani. Nekem bőven van, nektek meg úgyis a javatokra válik.

Szóval hogy is fog ez kinézni... most nem az a célom, hogy csontig belemásszak egy-egy sorozatba és azt alaposan kivesézzem, inkább néhány sorban közlöm le a benyomásaimat azokról a darabokról, amiket néztem/amikből láttam annyit, hogy érdemben véleményt formáljak róluk. És mivel nem fogok komoly indoklásokba menni, a pontozást elhagyom, legfeljebb ajálnás adok hozzá. Na de akkor csapjunk is bele. A haladási irányt tekintve a Myanimelist népszerűségi listáját fogom követni.

Megalo Box

Hú, azt hiszem, jobb, ha letudom a kötelező köröket, mielőtt nagyon beleásnék a lényegbe, essünk hát túl ezen is. Szóval a Megalo Box egy bokszolós sci-fi - sportanime, mely valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, melyben a gazdag városlakók és a külső, lepukkant nyomornegyedekben tengődők között nemigen van átjárás, bár mindkét helyen egyaránt népszerű sportnak számít a Megalo Box, ami a hagyományos ökölvívásnak egy exoskeleton-szerű géppel (továbbiakban egyszerűen csak "gear") feltuningolt változata, melytől a sport sokkal veszélyesebb és izgalmasabb lesz, tömegesével vonzva magához a nézőket.

Junk Dog nevű főszereplőnk és edzője természetesen a szegények között tengeti életét, és abból próbálják visszafizetni az adósságaikat, hogy bokszmeccseket bundáznak meg: Dog (vagy hogy is hívjam) az első menetekben eléri, hogy rá fogadjanak, majd a kellő időben kifekszik, így a yakuza főnökük bezsebeli a lóvét. Dog tökéletesen meg van elégedve az életével, bár sejti magáról, hogy többre termett, és sűrűbben szeretne olyan meccseket, ahol megcsillogtathatja a tudását, és néha győzhet is - egészen addig, amíg össze nem akad a Megalo Box hivatalos világbajnokával, Yurivel. 

Szó szót, ütés ütést követ kettejük között, a fontos az, hogy Yuri csak akkor hajlandó igazából megküzdeni Doggal, ha azt hivatalos Megalo Box ringben teszik, amihez ugye hősünknek valahogyan jogot kellene formálnia arra, hogy a világbajnokot kihívhassa.

Dog el is határozza, hogy felveszi a "Joe" nevet, hamis személyazonosságot készítve magának, hogy a városba és az igazi meccsekre bejusson, és elindul egy bajnokságon, melynek végén talán lesz esélye összefutni ellenfelével. Hogy a kétszáz-sokadik helyről minél gyorsabban felküzdje magát, az edzőjével kitalálják, hogy gear nélkül fog küzdeni, így hívva fel magára a magasabb rangú ellenfelek figyelmét.

A történet röviden összefoglalva ez, a mondanivaló pedig nagyjából annyi lenne, hogy nem számít, honnan jöttél, nem számít, mi van megírva előre a sorsod könyvében, kellő mennyiségű akaraterővel, hittel és szerencsével bármit elérhetsz. Nem meglepő tanulság ez egy sportanimétől, pláne nem, ha azt vesszük, hogy a Megalo Box felvállaltan egy hatalmas hommage Ashita no Joe-nak, és úgy általában az egész korszaknak, mint ahogy az a rajzstíluson és a hangulaton is meglátszik. Ebből a szempontból ez az anime mestermű, óriási szíve és lelke van, nosztalgiára építkezik, és mer nagyot ugrani a jövőbe, mint ahogy az a zene és a rajzok kontrasztján is tapasztalható. Hangulatra tehát tíz pont - kérem hát az elvetemült shounen rajongókat, hogy menjenek, nézzék meg, itt már nincs semmi látnivaló.