Hogyan lehet egy sci-fi környezetbe ültetett romantikus drámát úgy elrontani, hogy az mindhárom téren maradéktalanul megbukjon? Fogalmam sincs, de szívesen megkérdezném Hayashi Naotokát és Fujiwara Yoshiyukit, a Plastic Memories forgatókönyvíróját, illetve rendezőjét. Az úriemberek rezüméjét elnézve mondjuk adja is magát a válasz. Nem az iparág öreg rókái. Fujiwara főként egyéb, nem túl nagyot szólt sorozatoknál segédkezett, rendezéseit tekintve inkább slice-of-life vígjáték vonalon mozog, Hayashi pedig még ennyit sem tud felmutatni. Ha nem is volt előre borítékolható az eredmény, azért nem indult túl jó rajtpozícióból és mindennek dacára még így is kifejezett nézői siker lett, ami azóta is fel-fel bukkan a legjobb szívfacsaró történetek listáján.
Na de akkor miért is indítottam ilyen negatívan az egészet? Mint megjegyeztem, a sorozat megbukik, mint sci-fi, megbukik a romantika terén és megbukik, mint dráma. Szóval haladjunk csak így ebben a sorrendben. A közeli jövőben járunk, ahol egy cég az emberektől szinte megkülönböztethetetlen, a Giftia névre hallgató androidokat gyárt és forgalmaz. Ezek a rendkívül fejlett robotok már nem egyszerű gépek, üzembe állásuk után rendkívül gyorsan kialakulnak az érzelmeik, amelyek pontosan annyira valósak, mint egy emberé. Emellett képesek enni, megsérülhetnek, éreznek fájdalmat. A sorozat nem tér ki a technikai részletekre, de sokkal inkább funkcionálnak mesterségesen létrehozott életformaként, mint gépekként. Integrálódnak a társadalomba, bár nem tudjuk, milyen mélyen, azt nyilvánvalóvá teszik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az őket alkalmazó személyekkel vagy családokkal, illetve akár nevelőszülői szerepkört is betölthetnek.
