Lovecraftos animék

Mindenekelőtt szeretném letisztázni, hogy ez a cikk nem a csápos hentairól fog szólni. Csápos szexszörnyek bár valóban léteznek a Cthulhu mítoszban, a japánok ezt már jóval a möster előtt kipróbálták, hiszen ez ott inkább a helyi folklórból ered. Ha ilyesmire vágytok, akkor a La Blue Girl-t ajánlom (+18). Ez az esszé azonban nem fog a továbbiakban ezzel a témával foglalkozni.

Howard Philip Lovecraft talán a múlt század legnagyobb hatású horrorírója. Egyedi hangulatával és saját maga által kreált mítoszvilággal vált ismerté. Nagy példaképe volt Edgar Allen Poe, ő maga pedig az utána következő horror-nemzedékre volt jelentős hatással, köztük Stephen Kingre is.

(Revival, In the Tall Grass). Az ismeretlentől való félelem és borzongás, az iszonyatos tehetetlenséggel való szembesülés adja meg a műveinek sajátos hangulatát. Életműve sajnos csak korai halál után nyerték el népszerűségét, amely azóta nyílegyesen tör felfelé: heavy metal bandától a videójátékokig, a South Parktól a Deviantartig egyre népszerűbb. Mért pont az animék maradnának ki a menázsiból? Ráadásul az angollal ellentétben a japán egy fonetikus nyelv, így könnyebben tudják kiejteni a furábbnál furább neveket.

Eddigi életemben öt animét sikerült megnéznem, ami a Lovecraft által alkotott Cthulhu mítoszra épül, illetve onnan emel át elemeket. Ezek: a Digimon Tamers, Haiyore! Nyaruko-san, a The Dunwich Horror and Other Stories, Demonbane és a The Big O.

Ez az esszé nem ajánló, a hanem ismertető, így ha spoilermentesen akarod végignézni a fentebbi animéket, gyere vissza, miután megnézted őket.

No game No life

Az animék között már közhelyszámba megy, hogy emberek és más mesebeli- és varázslények – ezzel az erővel akár földönkívüliek is lehetnének – együtt élnek. Ezek a lények, bár egy rosszul megvilágított szobában akármikor összetéveszthetőek lennének egy emberrel, mégis sokszor felsőbbrendűnek vannak ábrázolva az emberekkel szemben egyszerűen azért, mert képesek varázsolni, vagy egyéb felfoghatatlan előnyöket kínáló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek és ezen lények közötti erőfelállást sokkal jobban szemléltethetnénk egy Pap Laci vs. Szupermen párbajjal.

Az átlag kommersz anime ilyen esetekben három dolgot szokott meglépni:

a) plot armorral ellátott főhős váratlanul olyan képességek birtokába kerül, amivel nem hogy versenyre kelni, de lefölözni is képes ellenfeleit. pl. Zero no Tsukaima vagy Yu yu hakusho is (az androidos animéket most nem számolom bele).

b) vagy egy szervezettel végeztetik el ugyanezt, ahol hasonló kaliberű emberek vannak, csak sokan.

c) mechákat használnak (ez már egy technológiai felsőbbrendűséget sugall, tehát még ez egy pozitívabb forgatókönyv az emberek javára)

Akárhogy is vesszük, a történetek azt sugallják, hogy embernek lenni elég tré dolog, ha olyan lényekkel találjuk szembe magunkat, akik teszem azt: nem öregszenek, tudnak repülni, gondolatot olvasni, vagy pusztán a tenyerükből egy szupernova energiáját kitermelni erőfeszítés nélkül. Nem igazán jó érzés az a tudat, hogy ha akarná, bármelyikük képes lenne kiirtani minket, és nem igazán tehetnénk ellene semmit. És nincs, ami pusztítóbb érzés a tehetetlenségnél. Ezt én mondom nektek.

Tesztalanyunk szakít ezzel a hagyománnyal és egy nagyon emberbarát mentalitásra köszön vissza benne, ami egyáltalán nem csinál belőlünk, emberekből, kisangyal, de tehetetlen, halandó csicskát sem. Ez kellemes meglepetés volt.

Shoujo Shuumatsu Ryokou (Girls' Last Tour)

Ebben a modern, agyoncivilizált világban rengeteg olyan dolog vesz minket körbe, amiket tökéletesen természetesnek veszünk, és eszünkbe sem jutna értékelni őket, holott mindegyik önmagában is egy-egy kész csoda. Csak hogy pár példát említsek, ott van rögtön az, hogy víz folyik a csapból. Ráadásul, ha nem lenne a tiszta, iható víz éppen elég csoda (pedig olyan nagyon nem kell messzire menni, hogy találjunk olyan helyeket, ahol a fél karjukat odaadnák ezért), még ha azt akarjuk, a víz meleg is! Mindig van áram a konnektorban, ami helyettünk dolgozó gépeket működtet vagy fényességet varázsol a sötétségbe, megoldja, hogy hideg legyen a hűtőben és ne romoljon meg az ennivalónk, amit egyébként mázsaszámra vehetünk a boltban (ha éppen van pénzünk, de ez nem ide tartozik). És eddig még csak azokat a csodákat említettem, amiket ember alkotott, és nem beszéltem a természetről.

A Girls' Last Tour főszereplője két (relatív) ősember, akik egy posztapokaliptikus világban bolyongnak, ahol nyomokban még fellelhető ez az ezernyi csoda, de szépen lassan minden az enyészeté lesz. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész emberi faj eltűnt, így legtöbbször fogalmuk sincs arról, mi hogyan és miért működik, csak ártatlan csodálkozással szemlélik a romokat, és nagyon örülnek neki, amikor valami használhatót vagy ehetőt találnak. Kettőjük utazásáról szól ez a lassan hömpölygő, nosztalgikus sorozat, melynek a legerősebb jelenetei éppen ezek, amikor egy picit más megvilágításba helyezi a mindennapi dolgainkat, hogy egy picit elgondolkozzunk rajtuk, és megtanuljuk újra értékelni őket. 

Planetarian

Miután legutóbb egy sci-fi drámáról írtam egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben, gondoltam most a változatosság kedvéért inkább egy sci-fi drámáról írok, egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben. Ez volna az öt epizódos ONA Planetarian: Chiisana Hoshi no Yume, illetve a hozzá kapcsolódó film, Hoshi no Hito. Mindkét produkció a David Production berkeiben készült, ami manapság a Jojo no Kimyou na Bouken adaptációiról vált híressé, illetve azok rendezője, Tsuda Naokatsu által mögé, akinek így bár volt referenciája sikeres és jó sorozatról, a műfaj meglehetősen ismeretlen terep volt számára, illetve ezen túl is valószínűleg egy mellék projekt a szintén abban az évben futó, három szezonos Jojo Part 4, Diamond wa Kudakenai mellett. Maga a Planetarian franchise egyébként egy Key vizuális novella adaptációja, a stúdióé ami olyan címeket hozott világra, mint az Air, Kanon, Clannad, Charlotte, Angel Beats, Little Busters és ReWrite, amelyek adaptációi egy részére ma klassikusként tekint vissza az animés közösség kollektív tudata, míg mások sokkal megosztóbbak.

Plastic Memories

Hogyan lehet egy sci-fi környezetbe ültetett romantikus drámát úgy elrontani, hogy az mindhárom téren maradéktalanul megbukjon? Fogalmam sincs, de szívesen megkérdezném Hayashi Naotokát és Fujiwara Yoshiyukit, a Plastic Memories forgatókönyvíróját, illetve rendezőjét. Az úriemberek rezüméjét elnézve mondjuk adja is magát a válasz. Nem az iparág öreg rókái. Fujiwara főként egyéb, nem túl nagyot szólt sorozatoknál segédkezett, rendezéseit tekintve inkább slice-of-life vígjáték vonalon mozog, Hayashi pedig még ennyit sem tud felmutatni. Ha nem is volt előre borítékolható az eredmény, azért nem indult túl jó rajtpozícióból és mindennek dacára még így is kifejezett nézői siker lett, ami azóta is fel-fel bukkan a legjobb szívfacsaró történetek listáján.

Na de akkor miért is indítottam ilyen negatívan az egészet? Mint megjegyeztem, a sorozat megbukik, mint sci-fi, megbukik a romantika terén és megbukik, mint dráma. Szóval haladjunk csak így ebben a sorrendben. A közeli jövőben járunk, ahol egy cég az emberektől szinte megkülönböztethetetlen, a Giftia névre hallgató androidokat gyárt és forgalmaz. Ezek a rendkívül fejlett robotok már nem egyszerű gépek, üzembe állásuk után rendkívül gyorsan kialakulnak az érzelmeik, amelyek pontosan annyira valósak, mint egy emberé. Emellett képesek enni, megsérülhetnek, éreznek fájdalmat. A sorozat nem tér ki a technikai részletekre, de sokkal inkább funkcionálnak mesterségesen létrehozott életformaként, mint gépekként. Integrálódnak a társadalomba, bár nem tudjuk, milyen mélyen, azt nyilvánvalóvá teszik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az őket alkalmazó személyekkel vagy családokkal, illetve akár nevelőszülői szerepkört is betölthetnek.