Chio csipsz iskolába megy - azaz Chio-chan no Tsuugakuro

Nagyon rég írtam a blogra, de csak időhiányból kifolyólag. Közben továbbra is néztem animéket, de ez, amelyikről most fogok írni, olyan volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne írjak róla.

Highschool DxD, és az első vita poszt

Pályafutásom alatt rengeteg mindent tanultam az animékből. Ezek közül az egyik az a bizonyosság, hogy legyél akár férfi, akár nő, mindenki szereti a ciciket, és a japánoknál ez már művészi szinten megy. Ennek szemléltetésére, a témában elég nagy hírnévre szert tett High School DXD-vel fogunk foglalkozni, aminek 4. évada idén kerül a nagyközönség elé.

Blogunk olyan szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik az animeiparban, hogy soron kívül olvashattok arról, miről is fog szólni a következő évad; ha nem szereted a spoilereket, akkor ugorj a "spoiler vége" felirathoz, mivel sok hetet-havat össze fogok itt még hordani.

SPOILER

SPOILER VÉGE

Térjünk is a lényegre. Először egy kis áttekintés azok számára, akik most találkoznának vele először, mivel mind tudjuk, hogy nincs régi anime, csak öreg néző. A Highschool DXD egy light novel alapján készül, amit Ichiei Ishibumi ír, és Miyama-zero illusztrál. Magával a light novel műfajjal majd egy külön cikkben kívánok foglalkozni, most ugorjuk át.

No game No life

Az animék között már közhelyszámba megy, hogy emberek és más mesebeli- és varázslények – ezzel az erővel akár földönkívüliek is lehetnének – együtt élnek. Ezek a lények, bár egy rosszul megvilágított szobában akármikor összetéveszthetőek lennének egy emberrel, mégis sokszor felsőbbrendűnek vannak ábrázolva az emberekkel szemben egyszerűen azért, mert képesek varázsolni, vagy egyéb felfoghatatlan előnyöket kínáló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek és ezen lények közötti erőfelállást sokkal jobban szemléltethetnénk egy Pap Laci vs. Szupermen párbajjal.

Az átlag kommersz anime ilyen esetekben három dolgot szokott meglépni:

a) plot armorral ellátott főhős váratlanul olyan képességek birtokába kerül, amivel nem hogy versenyre kelni, de lefölözni is képes ellenfeleit. pl. Zero no Tsukaima vagy Yu yu hakusho is (az androidos animéket most nem számolom bele).

b) vagy egy szervezettel végeztetik el ugyanezt, ahol hasonló kaliberű emberek vannak, csak sokan.

c) mechákat használnak (ez már egy technológiai felsőbbrendűséget sugall, tehát még ez egy pozitívabb forgatókönyv az emberek javára)

Akárhogy is vesszük, a történetek azt sugallják, hogy embernek lenni elég tré dolog, ha olyan lényekkel találjuk szembe magunkat, akik teszem azt: nem öregszenek, tudnak repülni, gondolatot olvasni, vagy pusztán a tenyerükből egy szupernova energiáját kitermelni erőfeszítés nélkül. Nem igazán jó érzés az a tudat, hogy ha akarná, bármelyikük képes lenne kiirtani minket, és nem igazán tehetnénk ellene semmit. És nincs, ami pusztítóbb érzés a tehetetlenségnél. Ezt én mondom nektek.

Tesztalanyunk szakít ezzel a hagyománnyal és egy nagyon emberbarát mentalitásra köszön vissza benne, ami egyáltalán nem csinál belőlünk, emberekből, kisangyal, de tehetetlen, halandó csicskát sem. Ez kellemes meglepetés volt.

Monster Musume

Japánban kifejezetten nagyobb kultúrája van a „self-made” zugművészetnek, mint itthon. Ott tényleg megvalósulhat az igazi „amerikai álom”, hogy egy művész hobbiból csinált munkáját egyszer csak felkapják, és onnantól kezdve kvázi rockstar lesz nyugdíjas koráig.

Ugyanígy járt Okayado (más névben Takemaru Inui) barátunk is, akinek a fentebb említett művet köszönhetjük. Kezdetben nagyágyúk segédjeként tengette karrierjét, amíg a szerencse mentőövet nem dobott neki. De ennyit az életrajzról.

Íme, az alkotó!

Lássuk is, miről van szó. A lény-lányokkal kapcsolatos érdeklődés nem új keletű dolog a szigetországban, de kb. sehol máshol a világon, csakhogy korrektek legyünk.

Bár míg nyugaton is sok legenda szól hasonló természetfeletti lényekkel folytatott románcokról, addig nálunk ez a dolog nem nő túl egy-két fantasy szerelmes regényen.
Ezzel szemben, a hősi Nipponban eldöntötték, hogy ennek itt véget vetnek és leporolják a lény-lányok történeteit. Így történt tehát, hogy Japán nem csak piacvezetővé, de monopóliuma és etalonná vált a szerepeltetésükkel.

Himouto! Umaru-chan

Bármelyik férfi, aki 24 óránál több időt töltött egy nővel egy fedél alatt, az tudja, hogy a lányok milyen lusták és önzőek tudnak lenni. Pontosan ez történik történetünk főhősével Taihei-el, aki jó anime szokás szerint képtelen a tunya és tetvészkedő húgát ellátni, mivel az ő nélküle teljesen életképtelen lenne.

Fú, ez így első hallásra nagyon riasztónak hangzik. A hugica, Umaru, kettős életet él, nappal és hétköznap egy igazi idol, tökéletes mintadiák, csinos, élsportoló, bármibe is kezd és bármihez is ér, az menten arannyá válik, és művészeti órás műveire még Michelangelo is bőszen belógatna. Egyszóval egy polihisztor kamaszlány, akivel bőkezűen bánt a pubertás, emiatt egész nap vágyakozó és csodáló tekinteteket kell elviselnie embertársaitól.

Vetélj társai úgy voltán csak pszeudó léteznek, mivel, hogy lényegében mint a spanja, és csak játékból versenyeznek vele. A többi egyszerű halandónak meg ilyen még csak meg sem fordul a fejében.

NA,DE..., amint haza ér - a bátyjával együtt osztozott egyszobás lakásba -, magára vesz egy hörcsög jelmezt, hiperdeform alakot vesz fel, és onnantól kezdve megállás nélkül kockul, animéket néz és ha éppen olyanja van, akkor elveri a bátya összes pénzét a neten.

EZT TERMÉSZETESEN SENKINEK SEM SZABAD MEGTUDNI, MERT JAPÁNBAN EZ NAGYOBB BŰN, MINT EGY SIKKASZTÓ, SZERVKERESKEDŐ, PEDOFIL ORVOSNAK LENNI.