Pók vagyok, baj?! (Kumo desu ga, Nani ka?)

  

Nem, dehogy baj, legalábbis azoknak biztosan nem, akik nem félnek a pókoktól. De tekintetbe véve, hogy azért az arachnofóbiások tábora igencsak népes, elég bátor dolog pókokról animét készíteni. Még akkor is, ha történetesen a főszereplő pókot a legtöbb jelenetben úgy ábrázolják, ahogy magát elképzeli, ami orbitálisan cuki - az összes többi jelenetben meg modern, anime-rpg stílusban, ami irtózatosan menő.

De akkor röviden foglaljuk is össze, hogy kiknek NEM való a Kumo desu ga a pókszabásúak nagy utálóin kívül.

• Senkinek, aki nem szereti a fényregény adaptációkat. A történet ráadásul ebből a szempontból az egyik legrosszabb alapra építkezik, egy webregény volt ugyanis eredetileg. Ezzel aztán együtt jár minden, ami a rossz fényregény-adaptációk sajátja, mint például a brutális mennyiségű szájtépés.

• Akiknek tele a töke az isekai, pláne az mmorpg-isekai sztorikkal. Pókcsaj, alias Kumoko ugyanis eredetileg egy sima középiskolás tanuló, akit az egész osztályával együtt leradíroz a föld színéről egy jól sikerült varázslat, csak hogy reinkarnálódjon egy fantasy világban. Ráadásul, hogy teljes legyen a loreban a káosz, ebben a világban statjaid vannak meg skilljeid, fajod, karaktered és szinted, annak ellenére, hogy amúgy az égvilágon semmi értelme az egésznek se a plot, se a realitás szempontjából (mondjuk ezt a kijelentésem revideálhatom, ha az esetleges későbbi évadok úgy hozzák), egyedül arra jó, hogy deus ex machinaként a legbrutálisabb csata közepén el lehessen sütni a szintlépést, és mint azt tudjuk, minden épeszű rpg-ben szintlépés = max hp!!!

Honzuki no Gekokujou, avagy Egy Könyvmoly Felemelkedése

Illetve ismerhetitek még "Ascendance of a Bookworm", vagy "Honzuki no Gekokujou: Shisho ni Naru Tame ni wa Shudan wo Erandeiraremasen" címeken is. Nem feltétlenül tudom, mi értelme van kilométeres címeket adni egy történetnek, amikor majd a rajongók úgyis lerövidítik Hongeko-ra vagy valami egyéb elborult japánkarakter-kombinációra, de talán a dömpingben manapság ezzel lehet kitűnni.

Az biztos, hogy az én olvasatomban semmivel sem lehet jobban belesimulni a háttérzajba, mint egy megjegyezhetetlen címmel, meg azzal, ha valaminek a leírásában szerepel az "isekai", pláne a "light novel" szókombináció. Ilyenkor skizofréniám aktuális állapotától függően lassan hátrálva vetek pár keresztet, vagy elzarándokolok a legközelebbi shinto szentélybe (mivel csóró vagyok ezért képzeletben). Pontosan ez történt, amikor a 2019 őszi szezont nézegetve átfutott a szemem ezen az animén, pedig egyébként a történet felkeltette a figyelmem, illetve a rajzok stílusa is. De el kellett telnie még néhány hónapnak, hogy ráébredjek, mit veszítettem volna, ha az (amúgy tökéletesen megalapozott) előítéleteimre hallgatok.

Megalo Box

Hú, azt hiszem, jobb, ha letudom a kötelező köröket, mielőtt nagyon beleásnék a lényegbe, essünk hát túl ezen is. Szóval a Megalo Box egy bokszolós sci-fi - sportanime, mely valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, melyben a gazdag városlakók és a külső, lepukkant nyomornegyedekben tengődők között nemigen van átjárás, bár mindkét helyen egyaránt népszerű sportnak számít a Megalo Box, ami a hagyományos ökölvívásnak egy exoskeleton-szerű géppel (továbbiakban egyszerűen csak "gear") feltuningolt változata, melytől a sport sokkal veszélyesebb és izgalmasabb lesz, tömegesével vonzva magához a nézőket.

Junk Dog nevű főszereplőnk és edzője természetesen a szegények között tengeti életét, és abból próbálják visszafizetni az adósságaikat, hogy bokszmeccseket bundáznak meg: Dog (vagy hogy is hívjam) az első menetekben eléri, hogy rá fogadjanak, majd a kellő időben kifekszik, így a yakuza főnökük bezsebeli a lóvét. Dog tökéletesen meg van elégedve az életével, bár sejti magáról, hogy többre termett, és sűrűbben szeretne olyan meccseket, ahol megcsillogtathatja a tudását, és néha győzhet is - egészen addig, amíg össze nem akad a Megalo Box hivatalos világbajnokával, Yurivel. 

Szó szót, ütés ütést követ kettejük között, a fontos az, hogy Yuri csak akkor hajlandó igazából megküzdeni Doggal, ha azt hivatalos Megalo Box ringben teszik, amihez ugye hősünknek valahogyan jogot kellene formálnia arra, hogy a világbajnokot kihívhassa.

Dog el is határozza, hogy felveszi a "Joe" nevet, hamis személyazonosságot készítve magának, hogy a városba és az igazi meccsekre bejusson, és elindul egy bajnokságon, melynek végén talán lesz esélye összefutni ellenfelével. Hogy a kétszáz-sokadik helyről minél gyorsabban felküzdje magát, az edzőjével kitalálják, hogy gear nélkül fog küzdeni, így hívva fel magára a magasabb rangú ellenfelek figyelmét.

A történet röviden összefoglalva ez, a mondanivaló pedig nagyjából annyi lenne, hogy nem számít, honnan jöttél, nem számít, mi van megírva előre a sorsod könyvében, kellő mennyiségű akaraterővel, hittel és szerencsével bármit elérhetsz. Nem meglepő tanulság ez egy sportanimétől, pláne nem, ha azt vesszük, hogy a Megalo Box felvállaltan egy hatalmas hommage Ashita no Joe-nak, és úgy általában az egész korszaknak, mint ahogy az a rajzstíluson és a hangulaton is meglátszik. Ebből a szempontból ez az anime mestermű, óriási szíve és lelke van, nosztalgiára építkezik, és mer nagyot ugrani a jövőbe, mint ahogy az a zene és a rajzok kontrasztján is tapasztalható. Hangulatra tehát tíz pont - kérem hát az elvetemült shounen rajongókat, hogy menjenek, nézzék meg, itt már nincs semmi látnivaló.

Első benyomás: Violet Evergarden

(Talán vannak páran rajtam kívül, akik szívesen olvasnának éppen futó sorozatokról is épkézláb gondolatokat, hogy eldönthessék, érdemes-e beugrani egy rajongótáborba és hétről hétre követni - ugyanakkor az is felmerült, hogy rengeteg animéről már az első pár rész alapján kiderül, hogy nem érdemes időt pazarolni rá, de azért lehetne írni róla mégis valamit, hogy sikeresen elkerülhető legyen a jövőben. Mindkét igény kielégítésére jött létre az Első benyomás rovat.)

Vagy én vagyok nagyon gyanakvó, vagy már megint nem szabad egy anime szinopszisa alapján ítélni: a Violet Evergarden sorozatról ebből nem derül ki, hogy akkor most ez ilyen robotos, esetleg poszt-apokaliptikus történet, vagy mégis, egyáltalán miről tervez szólni. Miként lehet Violet, egy fiatal lány maga egy fegyver, vagy a tökéletes katona? Szupererővel rendelkező robot vajon, mint a Saikano vagy a Mahoromatic főszereplője? Vagy valamilyen genetikai kísérlet eredménye? Már megint fanszervizről, lelki húrok pengetéséről van szó csak a nemének és korának megválasztása kapcsán? A válaszokat ezekre a kérdésekre a sorozat nem sieti el megadni, bár talán annyi kiderül, hogy főhősünk közönséges ember, esendő és sebezhető, sőt, két kezét a háborúban elveszti, és mechanikus végtagokat kap helyettük. Egyébként ez a döntés sem igazán indokolt az írótól, hiszen látszólag semmi értelme a háború végére felruházni ezekkel, táposabb nem lesz tőlük, és egyébként is abszolút kilógnak a világból. 

Ja, ha már a világ. Szóval a "fantasy" leírással sem megy sokra a néző, mert ebbe aztán beletartozhatna a kardozós-sárkányos is, de nem, nem erről van szó, inkább ilyen ezernyolcszázas évek vége, viktoriánus kor jut a sorozatról első ránézésre az eszembe, már ha nem vesszük azt a robotkezet. Ettől rögtön átmegy az érzés steampunkba, de ahhoz meg nagyon kevés technika van benne eldugva. Lényeg, hogy egy több évig húzódó háború után járunk, melyben Violet is harcol (vagy hogy is mondjam, részt vesz mint fegyver?), és a parancsnokával együtt súlyosan megsérül még az utolsó csaták valamelyikében. Violet egy kórházban tér magához, a parancsnokával még nem derült ki, mi történt (vagyis célozgatnak rá, hogy meghalt), lényeg, hogy a lány eszébe jutnak az utolsó szavai: "szeretlek". Igazából a történet fő mozgatórugója az, hogy Violet megpróbálja kideríteni, hogy pontosan mit is jelent, milyen érzelmeket takar ez a szó.

3-gatsu no lion

Ha lusta akarnék lenni, akkor gyorsan lerendezném ezt az írást két szóval: Chica Umino. Ő a 3-gatsu no lion manga eredeti alkotója, és még emellett a Honey and Cloveré is. Bár a kettő között eltelt némi idő, a nagyobb vonalakat tekintve nem változott semmi. A Honey and Clover a maga idejében megkerülhetetlen volt egy tökéletesen középszerű történettel, és nagyjából ezt tudnám elmondani erről az animéről is.

De menjünk bele egy kicsit jobban! Először is érdemes tisztázni, hogy a 3-gatsu no lion nem egy anime, hanem rögtön kettő. A kettő szereplői között akadnak átfedések, és nagyjából egy időben és egy helyen játszódnak, de egyéb közös nincs bennük. Az egyik egy egészen tűrhető slice-of-life dráma, a másik pedig egy elbaltázott sportanime.

A dráma része az, ami miatt képes voltam végigvergődni az első évadon (na meg a technikai megvalósítás, de erről majd később). Minden megvan ugyanis, hogy kíváncsiak legyünk a történetre: adott két meglehetősen csonka család, az egyik gyakorlatilag maga Kiriyama Rei, aki kiskorában elvesztette a szüleit, nevelőszülőkhöz került, de a mostohatestvéreinek sikerült tönkrevágnia az életét azzal, hogy a család kedvenc játékában, a shogiban jobb náluk. Ezek után dönt úgy, hogy elköltözik, és megpróbál a saját lábára állni abból a pénzből, amit profi shogijátékosként kap. A másik család a Kawamoto, gyakorlatilag három lányból és a nagyapjukból áll. Ők - leszámítva a szüleik hiányát - teljesen normális életet élnek, besegítenek a nagypapa boltjában, ha kell, a legöregebb egy bárban dolgozik, a középső iskolás, a legkisebb pedig főleg a cukiságfaktort emeli. Az anime legjobb pillanatai azok, amik az ő mindennapjaikról szólnak, melyekben néha feltűnik Rei is, leginkább mint a család barátja és/vagy valaki, akin lehet segíteni, dumálni vele, kaját sózni rá vagy lenyúlni tőle az anyagi helyzettől függően. Sok nagyon erős jelenet kötődik még rajtuk kívül Rei mostohanővéréhez is, aki egy igazi elkényeztetett szarkavaró, mégis lehet vele azonosulni, mivel sikerül elég mélyre bemásznia az élet gödrébe. Egyszerűen zseniális, ahogy minden egyes szavát képes úgy tekerni, hogy lehetőleg minél jobban megbántson vele valakit.

Houseki no Kuni

Az utóbbi időben kicsit kijöttem a gyakorlatból, és teljesen el is felejtettem, milyen érzés tippelgetni, hogy "na vajon ebből a sorozatból lesz következő évad, vagy sem?" Nagyon remélem, hogy igen - nem értem, hogy lehet egyáltalán úgy történetet készíteni, hogy azt sem tudod, hány évadra számíthatsz. A filmsorozatoknál mintha egy kicsit jobban meg lenne oldva ez a probléma, animéknél mindig nagy találgatás a téma, a Houseki no Kuni alkotói pedig egy másodpercig nem aggasztották magukat ezen, és eszükbe sem jutott valami többé-kevésbé kerek egészet lepakolniuk az asztalra. A sorozatnak gyakorlatilag úgy van vége jelen pillanatban, mintha ez a tizenkét rész csak az évad fele lenne, és két hét múlva jönne is a maradék. Na ezt az egészet csak azért mondom, mert talán az erősebb idegzetűek csak legyintenek erre, a gyengébbek készüljenek fel rá, hogy bele fognak vágni a mangába, amikor az anime első évadát megnézték, vagy hozzám hasonlóan szörnyű anyázások közepette fogják bújni a netet, hogy egyáltalán meg van-e rendelve a második (nincs, korai is még - szerintem várd meg, mielőtt elkezded ezt).

De egy kicsit talán előreszaladtam. Miért jutna eszébe bárkinek is megnéznie az első évadot egyáltalán? Hiszen annyi anime van, és bár ennek viszonylag jók a kritikái, mégis rengeteg minden szól ellene. Ott van rögtön a történet: a legtöbb kedvcsináló szerint ásványokról szól, ásványemberkékről, akik a holdról érkező ellenséggel küzdenek, mert nem szeretnének egy ékszerdobozban kikötni. He? Lehet ennél holdkórosabb szinopszist találni egyáltalán? Vagyis jó, lehet, de az ilyen elrugaszkodott cuccokban nincs sok köszönet általában.

Shoujo Shuumatsu Ryokou (Girls' Last Tour)

Ebben a modern, agyoncivilizált világban rengeteg olyan dolog vesz minket körbe, amiket tökéletesen természetesnek veszünk, és eszünkbe sem jutna értékelni őket, holott mindegyik önmagában is egy-egy kész csoda. Csak hogy pár példát említsek, ott van rögtön az, hogy víz folyik a csapból. Ráadásul, ha nem lenne a tiszta, iható víz éppen elég csoda (pedig olyan nagyon nem kell messzire menni, hogy találjunk olyan helyeket, ahol a fél karjukat odaadnák ezért), még ha azt akarjuk, a víz meleg is! Mindig van áram a konnektorban, ami helyettünk dolgozó gépeket működtet vagy fényességet varázsol a sötétségbe, megoldja, hogy hideg legyen a hűtőben és ne romoljon meg az ennivalónk, amit egyébként mázsaszámra vehetünk a boltban (ha éppen van pénzünk, de ez nem ide tartozik). És eddig még csak azokat a csodákat említettem, amiket ember alkotott, és nem beszéltem a természetről.

A Girls' Last Tour főszereplője két (relatív) ősember, akik egy posztapokaliptikus világban bolyongnak, ahol nyomokban még fellelhető ez az ezernyi csoda, de szépen lassan minden az enyészeté lesz. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész emberi faj eltűnt, így legtöbbször fogalmuk sincs arról, mi hogyan és miért működik, csak ártatlan csodálkozással szemlélik a romokat, és nagyon örülnek neki, amikor valami használhatót vagy ehetőt találnak. Kettőjük utazásáról szól ez a lassan hömpölygő, nosztalgikus sorozat, melynek a legerősebb jelenetei éppen ezek, amikor egy picit más megvilágításba helyezi a mindennapi dolgainkat, hogy egy picit elgondolkozzunk rajtuk, és megtanuljuk újra értékelni őket. 

Made in Abyss

Két gyerek elindul a világ legveszedelmesebb helyére, az Abyss nevű feneketlen (?) üregbe, aminek mélyéről csak nagyon keveseknek sikerült visszatérniük, ugyanis minél lejjebb ereszkedik valaki, annál jobban megterheli a szervezetét a visszaúton az Abyss Átka, ami egyfajta misztikus keszonbetegség - és akkor még nem beszéltünk a mindenféle vérszomjas lényről, ami odalent él. Ennyi a történet koncepciója. Izgalmasan hangzik? Joggal mondhatnád, hogy elég érdekes ahhoz, hogy még valami igazán jó is kisüljön belőle. Hiszen gyakorlatilag semmi esélyük nincs hőseinknek, miként maradnak mégis életben?

Talán azért, mert Riko egy elképesztően talpraesett lány, aki egészen kis kora óta arra készül, hogy anyukája nyomdokaiba lépve az Abyss egyik leghíresebb felfedezője legyen, így mindent tud az odalent lakó lényekről és a túlélésről? Vagy azért, mert társa, Reg minden jel szerint az Abyss egy varázstárgya, és mint ilyen, teljesen sebezhetetlen, képes a kezeit százméterekre kinyújtani, erős, és egy akkora ágyú van beleépítve az egyik tenyerébe, ami bármit egy lövéssel elpusztít - még ha pihennie is kell a használata után, azért ez elég tápos, nem?

Kuzu no honkai

Viszonylag ritkán szoktam találkozni meglepő történetekkel animékben vagy mangákban. Valószínűleg igen nagy részt amiatt lehet ez, mert Japánban is szeretnek a jól bevált dolgokra építeni, nem csak Hollywoodban - olyasmikre, amiből biztosan visszajön a berakott lóvé, mint például a huszonötezer-négyszázadik középiskolában játszódó shounen történet hatalmas csöcsű csajokkal, vagy végülis mindegy, csak legyen benne egy ordas nagy mary sue, akivel a t. néző (mármint az, aki a demográfiai célcsoportba esik) azonosulni képes. Jó, jó, mondhatnánk, de akit idegesítenek ezek a fajta történetek, miért nem néznek eleve seinen animéket? Hát nem mintha azok sokkal jobbak lennének, éppen csak az egyformaságukat sikerült lejjebb vinniük egy elvonatkoztatási szinttel: ezekben a történetekben mindent szabad, így például a világuk lehet sokkal változatosabb, mégis ugyanarra a divatos álfilozofikus, némi konyhapszichológiával megfűszerezett kaptafára készül a legtöbb (nem mintha olyan sok készülne amúgy).

A Kuzu no honkai valahol egy klasszikus shoujo történet és a seinen között húzódik, ennyi kiderül róla az első két percben. Mi lesz ez, ilyen szenvedős szerelmes történet, amiben a szokásos bonyodalmak után behajítanak egy minden jó ha a vége jó lezárást, és mindenki mehet haza? Sok jót nem vártam tőle a szinopszis alapján: Hanabi és Mugi is egy öregebb tanárába szerelmes, akit régebb óta ismernek, és kettőjüket is ez hozza össze. Szerződést kötnek egymással, hogy plátói szerelmük helyettesítőjeként fogják használni egymást, amíg össze nem szedik a bátorságukat, hogy szembenézzenek az igazival. Ezt egyébként olyan komolyan is veszik, hogy egészen gyorsan eljutnak az ágyig, ahol is összeszorított szemmel igyekeznek valódi szerelmüket a másik helyére képzelni. Itt aztán meg is állnék egy "apám, ez de szánalmas!" felkiáltás erejéig (meg hogy figyelmeztessek mindekit, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem állnak távol a felnőtt témák ettől az animétől). És igen, szánalmasak is, és mégis, mivel saját narrációjukon át a fejükbe láthatunk, nagyon szerethetőek is esendőségükben a karakterek, és miközben teljesen eggyé válunk velük, folyamatosan a kiutat keressük számukra, azon merengünk, mit csinálnánk másképpen egy hasonló helyzetben, és mindvégig szurkolunk nekik.

Bemutatkozás

Sziasztok!

Nem szeretném túl bő lére engedni ezt a bemutatkozást, mert úgysem fog érdekelni senkit, meg amúgy sem azért készült ez a blog, hogy bárki olvassa azokon kívül, akik már amúgy is ismernek minket. Egyik legjellemzőbb tulajdonságom, hogy néha elkezd viszketni az ujjam azt követelve, hogy valamit sürgősen kiírjak magamból, és ilyenkor a megszülető változó minőségű betűkupacokat Nite néven szoktam publikálni.