Tök új állat

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de arra lettem figyelmes mintha sűrűbben készítenének állatos animéket mostanában. Ez alatt azt értem, hogy én még úgy szocializálódtam, hogy volt egyfajta megosztás van Japán és Amerika között, az előbbi kemonomimit készít, amikor az állatkarakter annyiban tér el az embertől, hogy a füle, farka esetleg a szeme állatiasak a viselkedése mellett, míg ezzel szemben az utóbbi a furry-s antropomorf karakterekben utazik. De úgy látszik, ez már nincs így, de nem is baj, csak érdekesség.

A napokban néztem végig az egy-két hónapja befejezett Tök Új Állatot, azaz a Brand New Animalt.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy a cikk spoileres lesz.

Most nem fogok a részletekbe menő kisregényt írni az egész sorozatról, inkább csak egy két alapbenyomást róla.

Mielőtt azonban belekezdenék a sóderba, lássuk nagy vonalakban a történetet.

Lovecraftos animék

Mindenekelőtt szeretném letisztázni, hogy ez a cikk nem a csápos hentairól fog szólni. Csápos szexszörnyek bár valóban léteznek a Cthulhu mítoszban, a japánok ezt már jóval a möster előtt kipróbálták, hiszen ez ott inkább a helyi folklórból ered. Ha ilyesmire vágytok, akkor a La Blue Girl-t ajánlom (+18). Ez az esszé azonban nem fog a továbbiakban ezzel a témával foglalkozni.

Howard Philip Lovecraft talán a múlt század legnagyobb hatású horrorírója. Egyedi hangulatával és saját maga által kreált mítoszvilággal vált ismerté. Nagy példaképe volt Edgar Allen Poe, ő maga pedig az utána következő horror-nemzedékre volt jelentős hatással, köztük Stephen Kingre is.

(Revival, In the Tall Grass). Az ismeretlentől való félelem és borzongás, az iszonyatos tehetetlenséggel való szembesülés adja meg a műveinek sajátos hangulatát. Életműve sajnos csak korai halál után nyerték el népszerűségét, amely azóta nyílegyesen tör felfelé: heavy metal bandától a videójátékokig, a South Parktól a Deviantartig egyre népszerűbb. Mért pont az animék maradnának ki a menázsiból? Ráadásul az angollal ellentétben a japán egy fonetikus nyelv, így könnyebben tudják kiejteni a furábbnál furább neveket.

Eddigi életemben öt animét sikerült megnéznem, ami a Lovecraft által alkotott Cthulhu mítoszra épül, illetve onnan emel át elemeket. Ezek: a Digimon Tamers, Haiyore! Nyaruko-san, a The Dunwich Horror and Other Stories, Demonbane és a The Big O.

Ez az esszé nem ajánló, a hanem ismertető, így ha spoilermentesen akarod végignézni a fentebbi animéket, gyere vissza, miután megnézted őket.

Highschool DxD, és az első vita poszt

Pályafutásom alatt rengeteg mindent tanultam az animékből. Ezek közül az egyik az a bizonyosság, hogy legyél akár férfi, akár nő, mindenki szereti a ciciket, és a japánoknál ez már művészi szinten megy. Ennek szemléltetésére, a témában elég nagy hírnévre szert tett High School DXD-vel fogunk foglalkozni, aminek 4. évada idén kerül a nagyközönség elé.

Blogunk olyan szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik az animeiparban, hogy soron kívül olvashattok arról, miről is fog szólni a következő évad; ha nem szereted a spoilereket, akkor ugorj a "spoiler vége" felirathoz, mivel sok hetet-havat össze fogok itt még hordani.

SPOILER

SPOILER VÉGE

Térjünk is a lényegre. Először egy kis áttekintés azok számára, akik most találkoznának vele először, mivel mind tudjuk, hogy nincs régi anime, csak öreg néző. A Highschool DXD egy light novel alapján készül, amit Ichiei Ishibumi ír, és Miyama-zero illusztrál. Magával a light novel műfajjal majd egy külön cikkben kívánok foglalkozni, most ugorjuk át.

No game No life

Az animék között már közhelyszámba megy, hogy emberek és más mesebeli- és varázslények – ezzel az erővel akár földönkívüliek is lehetnének – együtt élnek. Ezek a lények, bár egy rosszul megvilágított szobában akármikor összetéveszthetőek lennének egy emberrel, mégis sokszor felsőbbrendűnek vannak ábrázolva az emberekkel szemben egyszerűen azért, mert képesek varázsolni, vagy egyéb felfoghatatlan előnyöket kínáló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek és ezen lények közötti erőfelállást sokkal jobban szemléltethetnénk egy Pap Laci vs. Szupermen párbajjal.

Az átlag kommersz anime ilyen esetekben három dolgot szokott meglépni:

a) plot armorral ellátott főhős váratlanul olyan képességek birtokába kerül, amivel nem hogy versenyre kelni, de lefölözni is képes ellenfeleit. pl. Zero no Tsukaima vagy Yu yu hakusho is (az androidos animéket most nem számolom bele).

b) vagy egy szervezettel végeztetik el ugyanezt, ahol hasonló kaliberű emberek vannak, csak sokan.

c) mechákat használnak (ez már egy technológiai felsőbbrendűséget sugall, tehát még ez egy pozitívabb forgatókönyv az emberek javára)

Akárhogy is vesszük, a történetek azt sugallják, hogy embernek lenni elég tré dolog, ha olyan lényekkel találjuk szembe magunkat, akik teszem azt: nem öregszenek, tudnak repülni, gondolatot olvasni, vagy pusztán a tenyerükből egy szupernova energiáját kitermelni erőfeszítés nélkül. Nem igazán jó érzés az a tudat, hogy ha akarná, bármelyikük képes lenne kiirtani minket, és nem igazán tehetnénk ellene semmit. És nincs, ami pusztítóbb érzés a tehetetlenségnél. Ezt én mondom nektek.

Tesztalanyunk szakít ezzel a hagyománnyal és egy nagyon emberbarát mentalitásra köszön vissza benne, ami egyáltalán nem csinál belőlünk, emberekből, kisangyal, de tehetetlen, halandó csicskát sem. Ez kellemes meglepetés volt.

Monster Musume

Japánban kifejezetten nagyobb kultúrája van a „self-made” zugművészetnek, mint itthon. Ott tényleg megvalósulhat az igazi „amerikai álom”, hogy egy művész hobbiból csinált munkáját egyszer csak felkapják, és onnantól kezdve kvázi rockstar lesz nyugdíjas koráig.

Ugyanígy járt Okayado (más névben Takemaru Inui) barátunk is, akinek a fentebb említett művet köszönhetjük. Kezdetben nagyágyúk segédjeként tengette karrierjét, amíg a szerencse mentőövet nem dobott neki. De ennyit az életrajzról.

Íme, az alkotó!

Lássuk is, miről van szó. A lény-lányokkal kapcsolatos érdeklődés nem új keletű dolog a szigetországban, de kb. sehol máshol a világon, csakhogy korrektek legyünk.

Bár míg nyugaton is sok legenda szól hasonló természetfeletti lényekkel folytatott románcokról, addig nálunk ez a dolog nem nő túl egy-két fantasy szerelmes regényen.
Ezzel szemben, a hősi Nipponban eldöntötték, hogy ennek itt véget vetnek és leporolják a lény-lányok történeteit. Így történt tehát, hogy Japán nem csak piacvezetővé, de monopóliuma és etalonná vált a szerepeltetésükkel.

Himouto! Umaru-chan

Bármelyik férfi, aki 24 óránál több időt töltött egy nővel egy fedél alatt, az tudja, hogy a lányok milyen lusták és önzőek tudnak lenni. Pontosan ez történik történetünk főhősével Taihei-el, aki jó anime szokás szerint képtelen a tunya és tetvészkedő húgát ellátni, mivel az ő nélküle teljesen életképtelen lenne.

Fú, ez így első hallásra nagyon riasztónak hangzik. A hugica, Umaru, kettős életet él, nappal és hétköznap egy igazi idol, tökéletes mintadiák, csinos, élsportoló, bármibe is kezd és bármihez is ér, az menten arannyá válik, és művészeti órás műveire még Michelangelo is bőszen belógatna. Egyszóval egy polihisztor kamaszlány, akivel bőkezűen bánt a pubertás, emiatt egész nap vágyakozó és csodáló tekinteteket kell elviselnie embertársaitól.

Vetélj társai úgy voltán csak pszeudó léteznek, mivel, hogy lényegében mint a spanja, és csak játékból versenyeznek vele. A többi egyszerű halandónak meg ilyen még csak meg sem fordul a fejében.

NA,DE..., amint haza ér - a bátyjával együtt osztozott egyszobás lakásba -, magára vesz egy hörcsög jelmezt, hiperdeform alakot vesz fel, és onnantól kezdve megállás nélkül kockul, animéket néz és ha éppen olyanja van, akkor elveri a bátya összes pénzét a neten.

EZT TERMÉSZETESEN SENKINEK SEM SZABAD MEGTUDNI, MERT JAPÁNBAN EZ NAGYOBB BŰN, MINT EGY SIKKASZTÓ, SZERVKERESKEDŐ, PEDOFIL ORVOSNAK LENNI.