Tök új állat

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de arra lettem figyelmes mintha sűrűbben készítenének állatos animéket mostanában. Ez alatt azt értem, hogy én még úgy szocializálódtam, hogy volt egyfajta megosztás van Japán és Amerika között, az előbbi kemonomimit készít, amikor az állatkarakter annyiban tér el az embertől, hogy a füle, farka esetleg a szeme állatiasak a viselkedése mellett, míg ezzel szemben az utóbbi a furry-s antropomorf karakterekben utazik. De úgy látszik, ez már nincs így, de nem is baj, csak érdekesség.

A napokban néztem végig az egy-két hónapja befejezett Tök Új Állatot, azaz a Brand New Animalt.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy a cikk spoileres lesz.

Most nem fogok a részletekbe menő kisregényt írni az egész sorozatról, inkább csak egy két alapbenyomást róla.

Mielőtt azonban belekezdenék a sóderba, lássuk nagy vonalakban a történetet.

Szezonzáró összefoglaló - 2018 Tavasz

Már megvan egy éve is, hogy firkáltam valamit a blogra. Általános motiválatlanságomon és alkalmasint egyéb magasabb prioritású kötelezettségeken túl nem is keresek rá kifogást (meg hát nem is tartozom vele :P). De most, hogy kezdenek elrendeződni a dolgok, épp ideje némi észt kéretlenül kiosztani. Nekem bőven van, nektek meg úgyis a javatokra válik.

Szóval hogy is fog ez kinézni... most nem az a célom, hogy csontig belemásszak egy-egy sorozatba és azt alaposan kivesézzem, inkább néhány sorban közlöm le a benyomásaimat azokról a darabokról, amiket néztem/amikből láttam annyit, hogy érdemben véleményt formáljak róluk. És mivel nem fogok komoly indoklásokba menni, a pontozást elhagyom, legfeljebb ajálnás adok hozzá. Na de akkor csapjunk is bele. A haladási irányt tekintve a Myanimelist népszerűségi listáját fogom követni.

No game No life

Az animék között már közhelyszámba megy, hogy emberek és más mesebeli- és varázslények – ezzel az erővel akár földönkívüliek is lehetnének – együtt élnek. Ezek a lények, bár egy rosszul megvilágított szobában akármikor összetéveszthetőek lennének egy emberrel, mégis sokszor felsőbbrendűnek vannak ábrázolva az emberekkel szemben egyszerűen azért, mert képesek varázsolni, vagy egyéb felfoghatatlan előnyöket kínáló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek és ezen lények közötti erőfelállást sokkal jobban szemléltethetnénk egy Pap Laci vs. Szupermen párbajjal.

Az átlag kommersz anime ilyen esetekben három dolgot szokott meglépni:

a) plot armorral ellátott főhős váratlanul olyan képességek birtokába kerül, amivel nem hogy versenyre kelni, de lefölözni is képes ellenfeleit. pl. Zero no Tsukaima vagy Yu yu hakusho is (az androidos animéket most nem számolom bele).

b) vagy egy szervezettel végeztetik el ugyanezt, ahol hasonló kaliberű emberek vannak, csak sokan.

c) mechákat használnak (ez már egy technológiai felsőbbrendűséget sugall, tehát még ez egy pozitívabb forgatókönyv az emberek javára)

Akárhogy is vesszük, a történetek azt sugallják, hogy embernek lenni elég tré dolog, ha olyan lényekkel találjuk szembe magunkat, akik teszem azt: nem öregszenek, tudnak repülni, gondolatot olvasni, vagy pusztán a tenyerükből egy szupernova energiáját kitermelni erőfeszítés nélkül. Nem igazán jó érzés az a tudat, hogy ha akarná, bármelyikük képes lenne kiirtani minket, és nem igazán tehetnénk ellene semmit. És nincs, ami pusztítóbb érzés a tehetetlenségnél. Ezt én mondom nektek.

Tesztalanyunk szakít ezzel a hagyománnyal és egy nagyon emberbarát mentalitásra köszön vissza benne, ami egyáltalán nem csinál belőlünk, emberekből, kisangyal, de tehetetlen, halandó csicskát sem. Ez kellemes meglepetés volt.

Interviews with monster girls (Demi-chan wa Kataritai)

Vannak emberek akkikel iskolás éveikben előfordult az, hogy kirekesztve érezték magukat,
mert némileg másabbak voltak valamiben mint a többiek.
Én magam is hasonlóan éltem meg azt az időszakot, volt hogy csúfoltak a suliban (ált. és közép). Hát na, egy kis kis lúzer voltam akkor. Szerencsére egyetemen sikerült tökösebbé válnom és végre nem hunyászkodok már meg, ha idióta seggfejek beszólnak. Ehhez sok önismeretre és bizalomra kellett szert tennem.

Ezen beilleszkedési problémával foglalkozik az Interviews with Monster Girls.

Himouto! Umaru-chan

Bármelyik férfi, aki 24 óránál több időt töltött egy nővel egy fedél alatt, az tudja, hogy a lányok milyen lusták és önzőek tudnak lenni. Pontosan ez történik történetünk főhősével Taihei-el, aki jó anime szokás szerint képtelen a tunya és tetvészkedő húgát ellátni, mivel az ő nélküle teljesen életképtelen lenne.

Fú, ez így első hallásra nagyon riasztónak hangzik. A hugica, Umaru, kettős életet él, nappal és hétköznap egy igazi idol, tökéletes mintadiák, csinos, élsportoló, bármibe is kezd és bármihez is ér, az menten arannyá válik, és művészeti órás műveire még Michelangelo is bőszen belógatna. Egyszóval egy polihisztor kamaszlány, akivel bőkezűen bánt a pubertás, emiatt egész nap vágyakozó és csodáló tekinteteket kell elviselnie embertársaitól.

Vetélj társai úgy voltán csak pszeudó léteznek, mivel, hogy lényegében mint a spanja, és csak játékból versenyeznek vele. A többi egyszerű halandónak meg ilyen még csak meg sem fordul a fejében.

NA,DE..., amint haza ér - a bátyjával együtt osztozott egyszobás lakásba -, magára vesz egy hörcsög jelmezt, hiperdeform alakot vesz fel, és onnantól kezdve megállás nélkül kockul, animéket néz és ha éppen olyanja van, akkor elveri a bátya összes pénzét a neten.

EZT TERMÉSZETESEN SENKINEK SEM SZABAD MEGTUDNI, MERT JAPÁNBAN EZ NAGYOBB BŰN, MINT EGY SIKKASZTÓ, SZERVKERESKEDŐ, PEDOFIL ORVOSNAK LENNI.