Pók vagyok, baj?! (Kumo desu ga, Nani ka?)

  

Nem, dehogy baj, legalábbis azoknak biztosan nem, akik nem félnek a pókoktól. De tekintetbe véve, hogy azért az arachnofóbiások tábora igencsak népes, elég bátor dolog pókokról animét készíteni. Még akkor is, ha történetesen a főszereplő pókot a legtöbb jelenetben úgy ábrázolják, ahogy magát elképzeli, ami orbitálisan cuki - az összes többi jelenetben meg modern, anime-rpg stílusban, ami irtózatosan menő.

De akkor röviden foglaljuk is össze, hogy kiknek NEM való a Kumo desu ga a pókszabásúak nagy utálóin kívül.

• Senkinek, aki nem szereti a fényregény adaptációkat. A történet ráadásul ebből a szempontból az egyik legrosszabb alapra építkezik, egy webregény volt ugyanis eredetileg. Ezzel aztán együtt jár minden, ami a rossz fényregény-adaptációk sajátja, mint például a brutális mennyiségű szájtépés.

• Akiknek tele a töke az isekai, pláne az mmorpg-isekai sztorikkal. Pókcsaj, alias Kumoko ugyanis eredetileg egy sima középiskolás tanuló, akit az egész osztályával együtt leradíroz a föld színéről egy jól sikerült varázslat, csak hogy reinkarnálódjon egy fantasy világban. Ráadásul, hogy teljes legyen a loreban a káosz, ebben a világban statjaid vannak meg skilljeid, fajod, karaktered és szinted, annak ellenére, hogy amúgy az égvilágon semmi értelme az egésznek se a plot, se a realitás szempontjából (mondjuk ezt a kijelentésem revideálhatom, ha az esetleges későbbi évadok úgy hozzák), egyedül arra jó, hogy deus ex machinaként a legbrutálisabb csata közepén el lehessen sütni a szintlépést, és mint azt tudjuk, minden épeszű rpg-ben szintlépés = max hp!!!

Honzuki no Gekokujou, avagy Egy Könyvmoly Felemelkedése

Illetve ismerhetitek még "Ascendance of a Bookworm", vagy "Honzuki no Gekokujou: Shisho ni Naru Tame ni wa Shudan wo Erandeiraremasen" címeken is. Nem feltétlenül tudom, mi értelme van kilométeres címeket adni egy történetnek, amikor majd a rajongók úgyis lerövidítik Hongeko-ra vagy valami egyéb elborult japánkarakter-kombinációra, de talán a dömpingben manapság ezzel lehet kitűnni.

Az biztos, hogy az én olvasatomban semmivel sem lehet jobban belesimulni a háttérzajba, mint egy megjegyezhetetlen címmel, meg azzal, ha valaminek a leírásában szerepel az "isekai", pláne a "light novel" szókombináció. Ilyenkor skizofréniám aktuális állapotától függően lassan hátrálva vetek pár keresztet, vagy elzarándokolok a legközelebbi shinto szentélybe (mivel csóró vagyok ezért képzeletben). Pontosan ez történt, amikor a 2019 őszi szezont nézegetve átfutott a szemem ezen az animén, pedig egyébként a történet felkeltette a figyelmem, illetve a rajzok stílusa is. De el kellett telnie még néhány hónapnak, hogy ráébredjek, mit veszítettem volna, ha az (amúgy tökéletesen megalapozott) előítéleteimre hallgatok.

Kono Subarashii Sekai ni Shukufuku wo! - avagy, nincs kettő négy nélkül!

Manapság egyre több animével kapcsolatosan érezem úgy, mintha valaki(k) megírtak volna egy receptet valamikor a 90-es években vagy legfeljebb a 2000-es évek elején, és azóta minden egyes anime író úgy követi azt, mintha egy szakácskönyvből olvasná.

Jelenlegi alanyunk egyáltalán nem jelent kivételt ez alól, viszont sokban azok felé emelkedik.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az utóbbi 3-4 évben nagyon felkapták a fantasy kalandozós műfajt az animékben, amely még mind a mai napig tart. (Vagy csak én futok beléjük mindig; vagyis inkább ők jönnek hozzám.) Ezekkel általában az a bajom, hogy eszméletlenül kiszámíthatóak, és a főhősök is vagy unszimpatikusak, vagy teljesen üresek.

Vegyük is górcső alá gyorsan, mivel is nyújt többet jelenlegi alanyunk.

Highschool DxD, és az első vita poszt

Pályafutásom alatt rengeteg mindent tanultam az animékből. Ezek közül az egyik az a bizonyosság, hogy legyél akár férfi, akár nő, mindenki szereti a ciciket, és a japánoknál ez már művészi szinten megy. Ennek szemléltetésére, a témában elég nagy hírnévre szert tett High School DXD-vel fogunk foglalkozni, aminek 4. évada idén kerül a nagyközönség elé.

Blogunk olyan szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik az animeiparban, hogy soron kívül olvashattok arról, miről is fog szólni a következő évad; ha nem szereted a spoilereket, akkor ugorj a "spoiler vége" felirathoz, mivel sok hetet-havat össze fogok itt még hordani.

SPOILER

SPOILER VÉGE

Térjünk is a lényegre. Először egy kis áttekintés azok számára, akik most találkoznának vele először, mivel mind tudjuk, hogy nincs régi anime, csak öreg néző. A Highschool DXD egy light novel alapján készül, amit Ichiei Ishibumi ír, és Miyama-zero illusztrál. Magával a light novel műfajjal majd egy külön cikkben kívánok foglalkozni, most ugorjuk át.

3-gatsu no lion

Ha lusta akarnék lenni, akkor gyorsan lerendezném ezt az írást két szóval: Chica Umino. Ő a 3-gatsu no lion manga eredeti alkotója, és még emellett a Honey and Cloveré is. Bár a kettő között eltelt némi idő, a nagyobb vonalakat tekintve nem változott semmi. A Honey and Clover a maga idejében megkerülhetetlen volt egy tökéletesen középszerű történettel, és nagyjából ezt tudnám elmondani erről az animéről is.

De menjünk bele egy kicsit jobban! Először is érdemes tisztázni, hogy a 3-gatsu no lion nem egy anime, hanem rögtön kettő. A kettő szereplői között akadnak átfedések, és nagyjából egy időben és egy helyen játszódnak, de egyéb közös nincs bennük. Az egyik egy egészen tűrhető slice-of-life dráma, a másik pedig egy elbaltázott sportanime.

A dráma része az, ami miatt képes voltam végigvergődni az első évadon (na meg a technikai megvalósítás, de erről majd később). Minden megvan ugyanis, hogy kíváncsiak legyünk a történetre: adott két meglehetősen csonka család, az egyik gyakorlatilag maga Kiriyama Rei, aki kiskorában elvesztette a szüleit, nevelőszülőkhöz került, de a mostohatestvéreinek sikerült tönkrevágnia az életét azzal, hogy a család kedvenc játékában, a shogiban jobb náluk. Ezek után dönt úgy, hogy elköltözik, és megpróbál a saját lábára állni abból a pénzből, amit profi shogijátékosként kap. A másik család a Kawamoto, gyakorlatilag három lányból és a nagyapjukból áll. Ők - leszámítva a szüleik hiányát - teljesen normális életet élnek, besegítenek a nagypapa boltjában, ha kell, a legöregebb egy bárban dolgozik, a középső iskolás, a legkisebb pedig főleg a cukiságfaktort emeli. Az anime legjobb pillanatai azok, amik az ő mindennapjaikról szólnak, melyekben néha feltűnik Rei is, leginkább mint a család barátja és/vagy valaki, akin lehet segíteni, dumálni vele, kaját sózni rá vagy lenyúlni tőle az anyagi helyzettől függően. Sok nagyon erős jelenet kötődik még rajtuk kívül Rei mostohanővéréhez is, aki egy igazi elkényeztetett szarkavaró, mégis lehet vele azonosulni, mivel sikerül elég mélyre bemásznia az élet gödrébe. Egyszerűen zseniális, ahogy minden egyes szavát képes úgy tekerni, hogy lehetőleg minél jobban megbántson vele valakit.

Houseki no Kuni

Az utóbbi időben kicsit kijöttem a gyakorlatból, és teljesen el is felejtettem, milyen érzés tippelgetni, hogy "na vajon ebből a sorozatból lesz következő évad, vagy sem?" Nagyon remélem, hogy igen - nem értem, hogy lehet egyáltalán úgy történetet készíteni, hogy azt sem tudod, hány évadra számíthatsz. A filmsorozatoknál mintha egy kicsit jobban meg lenne oldva ez a probléma, animéknél mindig nagy találgatás a téma, a Houseki no Kuni alkotói pedig egy másodpercig nem aggasztották magukat ezen, és eszükbe sem jutott valami többé-kevésbé kerek egészet lepakolniuk az asztalra. A sorozatnak gyakorlatilag úgy van vége jelen pillanatban, mintha ez a tizenkét rész csak az évad fele lenne, és két hét múlva jönne is a maradék. Na ezt az egészet csak azért mondom, mert talán az erősebb idegzetűek csak legyintenek erre, a gyengébbek készüljenek fel rá, hogy bele fognak vágni a mangába, amikor az anime első évadát megnézték, vagy hozzám hasonlóan szörnyű anyázások közepette fogják bújni a netet, hogy egyáltalán meg van-e rendelve a második (nincs, korai is még - szerintem várd meg, mielőtt elkezded ezt).

De egy kicsit talán előreszaladtam. Miért jutna eszébe bárkinek is megnéznie az első évadot egyáltalán? Hiszen annyi anime van, és bár ennek viszonylag jók a kritikái, mégis rengeteg minden szól ellene. Ott van rögtön a történet: a legtöbb kedvcsináló szerint ásványokról szól, ásványemberkékről, akik a holdról érkező ellenséggel küzdenek, mert nem szeretnének egy ékszerdobozban kikötni. He? Lehet ennél holdkórosabb szinopszist találni egyáltalán? Vagyis jó, lehet, de az ilyen elrugaszkodott cuccokban nincs sok köszönet általában.

Shoujo Shuumatsu Ryokou (Girls' Last Tour)

Ebben a modern, agyoncivilizált világban rengeteg olyan dolog vesz minket körbe, amiket tökéletesen természetesnek veszünk, és eszünkbe sem jutna értékelni őket, holott mindegyik önmagában is egy-egy kész csoda. Csak hogy pár példát említsek, ott van rögtön az, hogy víz folyik a csapból. Ráadásul, ha nem lenne a tiszta, iható víz éppen elég csoda (pedig olyan nagyon nem kell messzire menni, hogy találjunk olyan helyeket, ahol a fél karjukat odaadnák ezért), még ha azt akarjuk, a víz meleg is! Mindig van áram a konnektorban, ami helyettünk dolgozó gépeket működtet vagy fényességet varázsol a sötétségbe, megoldja, hogy hideg legyen a hűtőben és ne romoljon meg az ennivalónk, amit egyébként mázsaszámra vehetünk a boltban (ha éppen van pénzünk, de ez nem ide tartozik). És eddig még csak azokat a csodákat említettem, amiket ember alkotott, és nem beszéltem a természetről.

A Girls' Last Tour főszereplője két (relatív) ősember, akik egy posztapokaliptikus világban bolyongnak, ahol nyomokban még fellelhető ez az ezernyi csoda, de szépen lassan minden az enyészeté lesz. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész emberi faj eltűnt, így legtöbbször fogalmuk sincs arról, mi hogyan és miért működik, csak ártatlan csodálkozással szemlélik a romokat, és nagyon örülnek neki, amikor valami használhatót vagy ehetőt találnak. Kettőjük utazásáról szól ez a lassan hömpölygő, nosztalgikus sorozat, melynek a legerősebb jelenetei éppen ezek, amikor egy picit más megvilágításba helyezi a mindennapi dolgainkat, hogy egy picit elgondolkozzunk rajtuk, és megtanuljuk újra értékelni őket. 

Made in Abyss

Két gyerek elindul a világ legveszedelmesebb helyére, az Abyss nevű feneketlen (?) üregbe, aminek mélyéről csak nagyon keveseknek sikerült visszatérniük, ugyanis minél lejjebb ereszkedik valaki, annál jobban megterheli a szervezetét a visszaúton az Abyss Átka, ami egyfajta misztikus keszonbetegség - és akkor még nem beszéltünk a mindenféle vérszomjas lényről, ami odalent él. Ennyi a történet koncepciója. Izgalmasan hangzik? Joggal mondhatnád, hogy elég érdekes ahhoz, hogy még valami igazán jó is kisüljön belőle. Hiszen gyakorlatilag semmi esélyük nincs hőseinknek, miként maradnak mégis életben?

Talán azért, mert Riko egy elképesztően talpraesett lány, aki egészen kis kora óta arra készül, hogy anyukája nyomdokaiba lépve az Abyss egyik leghíresebb felfedezője legyen, így mindent tud az odalent lakó lényekről és a túlélésről? Vagy azért, mert társa, Reg minden jel szerint az Abyss egy varázstárgya, és mint ilyen, teljesen sebezhetetlen, képes a kezeit százméterekre kinyújtani, erős, és egy akkora ágyú van beleépítve az egyik tenyerébe, ami bármit egy lövéssel elpusztít - még ha pihennie is kell a használata után, azért ez elég tápos, nem?

Elfen Lied

Egy klasszikust értékel nem mindig egyszerű. Megérdemelten vagy sem, az ilyen státuszba emelkedő média gyakran szinte vallásos áhitattal adózó közösséget épít maga köré. Egy ilyen vitatott klasszikus mai alanyom, 2004 Tokyo Ghoulja, az Elfen Lied. A bejegyzés alanya miatt úgy döntöttem, én sem fogom vissza magam a szemléltető eszközökkel, így az erre tévedő olvasó érdekében fontosnak tartom megjegyezni, a tartalom további része

Nem iskola, illetve munkahely kompatibilis!

Előljáróban, az Elfen Lied egy ritka, természeténél fogva erőszakos emberi alfaj, a diclonius egy tagján keresztül hivatott bemutatni az emberi lélek természetét. A diclonius maga apró szarvakkal, illetve láthatatlan telekinetikus karokkal rendelkező ember, akiken titkos laborokba zárva folytatnak embertelen kísérleteket. Történetünk elején egy ilyen létesítményből szökik meg Lucy, aki szökése során fejsérülést szenved, amelynek következtében meghasadt tudattal, jobbára magatehetetlen állapotban találkozik Koutával és unokatestvérével, Yukával, akik mit sem sejtve befogadják.

Planetarian

Miután legutóbb egy sci-fi drámáról írtam egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben, gondoltam most a változatosság kedvéért inkább egy sci-fi drámáról írok, egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben. Ez volna az öt epizódos ONA Planetarian: Chiisana Hoshi no Yume, illetve a hozzá kapcsolódó film, Hoshi no Hito. Mindkét produkció a David Production berkeiben készült, ami manapság a Jojo no Kimyou na Bouken adaptációiról vált híressé, illetve azok rendezője, Tsuda Naokatsu által mögé, akinek így bár volt referenciája sikeres és jó sorozatról, a műfaj meglehetősen ismeretlen terep volt számára, illetve ezen túl is valószínűleg egy mellék projekt a szintén abban az évben futó, három szezonos Jojo Part 4, Diamond wa Kudakenai mellett. Maga a Planetarian franchise egyébként egy Key vizuális novella adaptációja, a stúdióé ami olyan címeket hozott világra, mint az Air, Kanon, Clannad, Charlotte, Angel Beats, Little Busters és ReWrite, amelyek adaptációi egy részére ma klassikusként tekint vissza az animés közösség kollektív tudata, míg mások sokkal megosztóbbak.

Plastic Memories

Hogyan lehet egy sci-fi környezetbe ültetett romantikus drámát úgy elrontani, hogy az mindhárom téren maradéktalanul megbukjon? Fogalmam sincs, de szívesen megkérdezném Hayashi Naotokát és Fujiwara Yoshiyukit, a Plastic Memories forgatókönyvíróját, illetve rendezőjét. Az úriemberek rezüméjét elnézve mondjuk adja is magát a válasz. Nem az iparág öreg rókái. Fujiwara főként egyéb, nem túl nagyot szólt sorozatoknál segédkezett, rendezéseit tekintve inkább slice-of-life vígjáték vonalon mozog, Hayashi pedig még ennyit sem tud felmutatni. Ha nem is volt előre borítékolható az eredmény, azért nem indult túl jó rajtpozícióból és mindennek dacára még így is kifejezett nézői siker lett, ami azóta is fel-fel bukkan a legjobb szívfacsaró történetek listáján.

Na de akkor miért is indítottam ilyen negatívan az egészet? Mint megjegyeztem, a sorozat megbukik, mint sci-fi, megbukik a romantika terén és megbukik, mint dráma. Szóval haladjunk csak így ebben a sorrendben. A közeli jövőben járunk, ahol egy cég az emberektől szinte megkülönböztethetetlen, a Giftia névre hallgató androidokat gyárt és forgalmaz. Ezek a rendkívül fejlett robotok már nem egyszerű gépek, üzembe állásuk után rendkívül gyorsan kialakulnak az érzelmeik, amelyek pontosan annyira valósak, mint egy emberé. Emellett képesek enni, megsérülhetnek, éreznek fájdalmat. A sorozat nem tér ki a technikai részletekre, de sokkal inkább funkcionálnak mesterségesen létrehozott életformaként, mint gépekként. Integrálódnak a társadalomba, bár nem tudjuk, milyen mélyen, azt nyilvánvalóvá teszik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az őket alkalmazó személyekkel vagy családokkal, illetve akár nevelőszülői szerepkört is betölthetnek.

Interviews with monster girls (Demi-chan wa Kataritai)

Vannak emberek akkikel iskolás éveikben előfordult az, hogy kirekesztve érezték magukat,
mert némileg másabbak voltak valamiben mint a többiek.
Én magam is hasonlóan éltem meg azt az időszakot, volt hogy csúfoltak a suliban (ált. és közép). Hát na, egy kis kis lúzer voltam akkor. Szerencsére egyetemen sikerült tökösebbé válnom és végre nem hunyászkodok már meg, ha idióta seggfejek beszólnak. Ehhez sok önismeretre és bizalomra kellett szert tennem.

Ezen beilleszkedési problémával foglalkozik az Interviews with Monster Girls.

Kuzu no honkai

Viszonylag ritkán szoktam találkozni meglepő történetekkel animékben vagy mangákban. Valószínűleg igen nagy részt amiatt lehet ez, mert Japánban is szeretnek a jól bevált dolgokra építeni, nem csak Hollywoodban - olyasmikre, amiből biztosan visszajön a berakott lóvé, mint például a huszonötezer-négyszázadik középiskolában játszódó shounen történet hatalmas csöcsű csajokkal, vagy végülis mindegy, csak legyen benne egy ordas nagy mary sue, akivel a t. néző (mármint az, aki a demográfiai célcsoportba esik) azonosulni képes. Jó, jó, mondhatnánk, de akit idegesítenek ezek a fajta történetek, miért nem néznek eleve seinen animéket? Hát nem mintha azok sokkal jobbak lennének, éppen csak az egyformaságukat sikerült lejjebb vinniük egy elvonatkoztatási szinttel: ezekben a történetekben mindent szabad, így például a világuk lehet sokkal változatosabb, mégis ugyanarra a divatos álfilozofikus, némi konyhapszichológiával megfűszerezett kaptafára készül a legtöbb (nem mintha olyan sok készülne amúgy).

A Kuzu no honkai valahol egy klasszikus shoujo történet és a seinen között húzódik, ennyi kiderül róla az első két percben. Mi lesz ez, ilyen szenvedős szerelmes történet, amiben a szokásos bonyodalmak után behajítanak egy minden jó ha a vége jó lezárást, és mindenki mehet haza? Sok jót nem vártam tőle a szinopszis alapján: Hanabi és Mugi is egy öregebb tanárába szerelmes, akit régebb óta ismernek, és kettőjüket is ez hozza össze. Szerződést kötnek egymással, hogy plátói szerelmük helyettesítőjeként fogják használni egymást, amíg össze nem szedik a bátorságukat, hogy szembenézzenek az igazival. Ezt egyébként olyan komolyan is veszik, hogy egészen gyorsan eljutnak az ágyig, ahol is összeszorított szemmel igyekeznek valódi szerelmüket a másik helyére képzelni. Itt aztán meg is állnék egy "apám, ez de szánalmas!" felkiáltás erejéig (meg hogy figyelmeztessek mindekit, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem állnak távol a felnőtt témák ettől az animétől). És igen, szánalmasak is, és mégis, mivel saját narrációjukon át a fejükbe láthatunk, nagyon szerethetőek is esendőségükben a karakterek, és miközben teljesen eggyé válunk velük, folyamatosan a kiutat keressük számukra, azon merengünk, mit csinálnánk másképpen egy hasonló helyzetben, és mindvégig szurkolunk nekik.