Houseki no Kuni

Az utóbbi időben kicsit kijöttem a gyakorlatból, és teljesen el is felejtettem, milyen érzés tippelgetni, hogy "na vajon ebből a sorozatból lesz következő évad, vagy sem?" Nagyon remélem, hogy igen - nem értem, hogy lehet egyáltalán úgy történetet készíteni, hogy azt sem tudod, hány évadra számíthatsz. A filmsorozatoknál mintha egy kicsit jobban meg lenne oldva ez a probléma, animéknél mindig nagy találgatás a téma, a Houseki no Kuni alkotói pedig egy másodpercig nem aggasztották magukat ezen, és eszükbe sem jutott valami többé-kevésbé kerek egészet lepakolniuk az asztalra. A sorozatnak gyakorlatilag úgy van vége jelen pillanatban, mintha ez a tizenkét rész csak az évad fele lenne, és két hét múlva jönne is a maradék. Na ezt az egészet csak azért mondom, mert talán az erősebb idegzetűek csak legyintenek erre, a gyengébbek készüljenek fel rá, hogy bele fognak vágni a mangába, amikor az anime első évadát megnézték, vagy hozzám hasonlóan szörnyű anyázások közepette fogják bújni a netet, hogy egyáltalán meg van-e rendelve a második (nincs, korai is még - szerintem várd meg, mielőtt elkezded ezt).

De egy kicsit talán előreszaladtam. Miért jutna eszébe bárkinek is megnéznie az első évadot egyáltalán? Hiszen annyi anime van, és bár ennek viszonylag jók a kritikái, mégis rengeteg minden szól ellene. Ott van rögtön a történet: a legtöbb kedvcsináló szerint ásványokról szól, ásványemberkékről, akik a holdról érkező ellenséggel küzdenek, mert nem szeretnének egy ékszerdobozban kikötni. He? Lehet ennél holdkórosabb szinopszist találni egyáltalán? Vagyis jó, lehet, de az ilyen elrugaszkodott cuccokban nincs sok köszönet általában.

Kuzu no honkai

Viszonylag ritkán szoktam találkozni meglepő történetekkel animékben vagy mangákban. Valószínűleg igen nagy részt amiatt lehet ez, mert Japánban is szeretnek a jól bevált dolgokra építeni, nem csak Hollywoodban - olyasmikre, amiből biztosan visszajön a berakott lóvé, mint például a huszonötezer-négyszázadik középiskolában játszódó shounen történet hatalmas csöcsű csajokkal, vagy végülis mindegy, csak legyen benne egy ordas nagy mary sue, akivel a t. néző (mármint az, aki a demográfiai célcsoportba esik) azonosulni képes. Jó, jó, mondhatnánk, de akit idegesítenek ezek a fajta történetek, miért nem néznek eleve seinen animéket? Hát nem mintha azok sokkal jobbak lennének, éppen csak az egyformaságukat sikerült lejjebb vinniük egy elvonatkoztatási szinttel: ezekben a történetekben mindent szabad, így például a világuk lehet sokkal változatosabb, mégis ugyanarra a divatos álfilozofikus, némi konyhapszichológiával megfűszerezett kaptafára készül a legtöbb (nem mintha olyan sok készülne amúgy).

A Kuzu no honkai valahol egy klasszikus shoujo történet és a seinen között húzódik, ennyi kiderül róla az első két percben. Mi lesz ez, ilyen szenvedős szerelmes történet, amiben a szokásos bonyodalmak után behajítanak egy minden jó ha a vége jó lezárást, és mindenki mehet haza? Sok jót nem vártam tőle a szinopszis alapján: Hanabi és Mugi is egy öregebb tanárába szerelmes, akit régebb óta ismernek, és kettőjüket is ez hozza össze. Szerződést kötnek egymással, hogy plátói szerelmük helyettesítőjeként fogják használni egymást, amíg össze nem szedik a bátorságukat, hogy szembenézzenek az igazival. Ezt egyébként olyan komolyan is veszik, hogy egészen gyorsan eljutnak az ágyig, ahol is összeszorított szemmel igyekeznek valódi szerelmüket a másik helyére képzelni. Itt aztán meg is állnék egy "apám, ez de szánalmas!" felkiáltás erejéig (meg hogy figyelmeztessek mindekit, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem állnak távol a felnőtt témák ettől az animétől). És igen, szánalmasak is, és mégis, mivel saját narrációjukon át a fejükbe láthatunk, nagyon szerethetőek is esendőségükben a karakterek, és miközben teljesen eggyé válunk velük, folyamatosan a kiutat keressük számukra, azon merengünk, mit csinálnánk másképpen egy hasonló helyzetben, és mindvégig szurkolunk nekik.