3-gatsu no lion

Ha lusta akarnék lenni, akkor gyorsan lerendezném ezt az írást két szóval: Chica Umino. Ő a 3-gatsu no lion manga eredeti alkotója, és még emellett a Honey and Cloveré is. Bár a kettő között eltelt némi idő, a nagyobb vonalakat tekintve nem változott semmi. A Honey and Clover a maga idejében megkerülhetetlen volt egy tökéletesen középszerű történettel, és nagyjából ezt tudnám elmondani erről az animéről is.

De menjünk bele egy kicsit jobban! Először is érdemes tisztázni, hogy a 3-gatsu no lion nem egy anime, hanem rögtön kettő. A kettő szereplői között akadnak átfedések, és nagyjából egy időben és egy helyen játszódnak, de egyéb közös nincs bennük. Az egyik egy egészen tűrhető slice-of-life dráma, a másik pedig egy elbaltázott sportanime.

A dráma része az, ami miatt képes voltam végigvergődni az első évadon (na meg a technikai megvalósítás, de erről majd később). Minden megvan ugyanis, hogy kíváncsiak legyünk a történetre: adott két meglehetősen csonka család, az egyik gyakorlatilag maga Kiriyama Rei, aki kiskorában elvesztette a szüleit, nevelőszülőkhöz került, de a mostohatestvéreinek sikerült tönkrevágnia az életét azzal, hogy a család kedvenc játékában, a shogiban jobb náluk. Ezek után dönt úgy, hogy elköltözik, és megpróbál a saját lábára állni abból a pénzből, amit profi shogijátékosként kap. A másik család a Kawamoto, gyakorlatilag három lányból és a nagyapjukból áll. Ők - leszámítva a szüleik hiányát - teljesen normális életet élnek, besegítenek a nagypapa boltjában, ha kell, a legöregebb egy bárban dolgozik, a középső iskolás, a legkisebb pedig főleg a cukiságfaktort emeli. Az anime legjobb pillanatai azok, amik az ő mindennapjaikról szólnak, melyekben néha feltűnik Rei is, leginkább mint a család barátja és/vagy valaki, akin lehet segíteni, dumálni vele, kaját sózni rá vagy lenyúlni tőle az anyagi helyzettől függően. Sok nagyon erős jelenet kötődik még rajtuk kívül Rei mostohanővéréhez is, aki egy igazi elkényeztetett szarkavaró, mégis lehet vele azonosulni, mivel sikerül elég mélyre bemásznia az élet gödrébe. Egyszerűen zseniális, ahogy minden egyes szavát képes úgy tekerni, hogy lehetőleg minél jobban megbántson vele valakit.

Shoujo Shuumatsu Ryokou (Girls' Last Tour)

Ebben a modern, agyoncivilizált világban rengeteg olyan dolog vesz minket körbe, amiket tökéletesen természetesnek veszünk, és eszünkbe sem jutna értékelni őket, holott mindegyik önmagában is egy-egy kész csoda. Csak hogy pár példát említsek, ott van rögtön az, hogy víz folyik a csapból. Ráadásul, ha nem lenne a tiszta, iható víz éppen elég csoda (pedig olyan nagyon nem kell messzire menni, hogy találjunk olyan helyeket, ahol a fél karjukat odaadnák ezért), még ha azt akarjuk, a víz meleg is! Mindig van áram a konnektorban, ami helyettünk dolgozó gépeket működtet vagy fényességet varázsol a sötétségbe, megoldja, hogy hideg legyen a hűtőben és ne romoljon meg az ennivalónk, amit egyébként mázsaszámra vehetünk a boltban (ha éppen van pénzünk, de ez nem ide tartozik). És eddig még csak azokat a csodákat említettem, amiket ember alkotott, és nem beszéltem a természetről.

A Girls' Last Tour főszereplője két (relatív) ősember, akik egy posztapokaliptikus világban bolyongnak, ahol nyomokban még fellelhető ez az ezernyi csoda, de szépen lassan minden az enyészeté lesz. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész emberi faj eltűnt, így legtöbbször fogalmuk sincs arról, mi hogyan és miért működik, csak ártatlan csodálkozással szemlélik a romokat, és nagyon örülnek neki, amikor valami használhatót vagy ehetőt találnak. Kettőjük utazásáról szól ez a lassan hömpölygő, nosztalgikus sorozat, melynek a legerősebb jelenetei éppen ezek, amikor egy picit más megvilágításba helyezi a mindennapi dolgainkat, hogy egy picit elgondolkozzunk rajtuk, és megtanuljuk újra értékelni őket. 

Interviews with monster girls (Demi-chan wa Kataritai)

Vannak emberek akkikel iskolás éveikben előfordult az, hogy kirekesztve érezték magukat,
mert némileg másabbak voltak valamiben mint a többiek.
Én magam is hasonlóan éltem meg azt az időszakot, volt hogy csúfoltak a suliban (ált. és közép). Hát na, egy kis kis lúzer voltam akkor. Szerencsére egyetemen sikerült tökösebbé válnom és végre nem hunyászkodok már meg, ha idióta seggfejek beszólnak. Ehhez sok önismeretre és bizalomra kellett szert tennem.

Ezen beilleszkedési problémával foglalkozik az Interviews with Monster Girls.

Himouto! Umaru-chan

Bármelyik férfi, aki 24 óránál több időt töltött egy nővel egy fedél alatt, az tudja, hogy a lányok milyen lusták és önzőek tudnak lenni. Pontosan ez történik történetünk főhősével Taihei-el, aki jó anime szokás szerint képtelen a tunya és tetvészkedő húgát ellátni, mivel az ő nélküle teljesen életképtelen lenne.

Fú, ez így első hallásra nagyon riasztónak hangzik. A hugica, Umaru, kettős életet él, nappal és hétköznap egy igazi idol, tökéletes mintadiák, csinos, élsportoló, bármibe is kezd és bármihez is ér, az menten arannyá válik, és művészeti órás műveire még Michelangelo is bőszen belógatna. Egyszóval egy polihisztor kamaszlány, akivel bőkezűen bánt a pubertás, emiatt egész nap vágyakozó és csodáló tekinteteket kell elviselnie embertársaitól.

Vetélj társai úgy voltán csak pszeudó léteznek, mivel, hogy lényegében mint a spanja, és csak játékból versenyeznek vele. A többi egyszerű halandónak meg ilyen még csak meg sem fordul a fejében.

NA,DE..., amint haza ér - a bátyjával együtt osztozott egyszobás lakásba -, magára vesz egy hörcsög jelmezt, hiperdeform alakot vesz fel, és onnantól kezdve megállás nélkül kockul, animéket néz és ha éppen olyanja van, akkor elveri a bátya összes pénzét a neten.

EZT TERMÉSZETESEN SENKINEK SEM SZABAD MEGTUDNI, MERT JAPÁNBAN EZ NAGYOBB BŰN, MINT EGY SIKKASZTÓ, SZERVKERESKEDŐ, PEDOFIL ORVOSNAK LENNI.