Már megvan egy éve is, hogy firkáltam valamit a blogra. Általános motiválatlanságomon és alkalmasint egyéb magasabb prioritású kötelezettségeken túl nem is keresek rá kifogást (meg hát nem is tartozom vele :P). De most, hogy kezdenek elrendeződni a dolgok, épp ideje némi észt kéretlenül kiosztani. Nekem bőven van, nektek meg úgyis a javatokra válik.
Szóval hogy is fog ez kinézni... most nem az a célom, hogy csontig belemásszak egy-egy sorozatba és azt alaposan kivesézzem, inkább néhány sorban közlöm le a benyomásaimat azokról a darabokról, amiket néztem/amikből láttam annyit, hogy érdemben véleményt formáljak róluk. És mivel nem fogok komoly indoklásokba menni, a pontozást elhagyom, legfeljebb ajálnás adok hozzá. Na de akkor csapjunk is bele. A haladási irányt tekintve a Myanimelist népszerűségi listáját fogom követni.
Wotaku ni Koi wa Muzukashii
Hogy őgyinte legyek, halvány ibolyám mincs, hogy lett ez a letnépszerűbb új sorozat. Ezerszer lerágott csont office románc, ami sem alaptémájában, sem pedig kivitelezésében nem nyújt semmi újat vagy kiemelkedőt. Persze, ahogy azt kell, hozzádörgölőzik az alulfejlett szociális képességekkel rendelkező kockákhoz, plusz a változatosság kedvéért most nem gimis gyerekek kínos pillanatait követhetjük, bár akár azt is tehetnénk. Kiszámítható, a humora pedig gyenge. Azt sem lehet róla elmondani, hogy a hangulat vagy a produkciós minőség elvinné a hátán, mert nem az a típusú sorozat, ahol túl sokat jelentene a látvány.
Így pedig ajánlani azoknak tudnám leginkább, akik még újak a médiumban és/vagy elegük van a kamaszok romantikusnak szánt idétlenkedéseiből. Mindenki más akár ki is hagyhatja.
Megalo Box
Nem tudom, tobbet érdemes-e róla elmondani, mint amit tanult kollégám, Nite, alább már leírt. Talán azon a ponton tudnék helyesbíteni, hogy sport sorozatnál a legfontosabb, hogy át tudja adni a sportág szeretetét és a sportolók szenvedélyét (ez adja a Haikyuu! gerincét), illetve ha a sport csak díszlet, akkor pedig a feszültséget legyen képes felépíteni és fokozni (ez a One Outs hazai pályája). A Megalo Box pedig igazán nem tűnik ki sehol — plusz számomra az élményt az is megtépázta, hogy a Hajime no Ippo újranézése után vágtam bele, és egy közel másfél órás, megfelelően felvezetett Ippo-Sendo címmérkőzés után egy fél órányi Joe-Yuri (de népszerű manapság ez a név) boxmeccsnek esélye sincs.
A sorozat maga még a butaságában is szórakoztató, viszont a célközönségét nem igazán sikerült betájolnom. A boxrajongóknak ez kb. annyira fog tetszeni, mint a kosarasoknak a Basquash!, akik shounent keresnek, azok szezonon belül is találnak jobbat, az Ashita no Joe fanok, aminek egyébként a 40 évfordulója alkalmából történő tiszteletadásként készült és rengeteg elemet átemelt, pedig szerintem kifejezetten sértésnek veszik.
Na de akkor kinek is ajánlanám? Akinek túl sok a fölösleges szabadideje. Másnak egyszerűen nem tudom.
Hinamatsuri
Úgy látszik a Saiki Kusuo no Ψ-nan sikeresebb lett, mint gondoltam. Annak a reinkarnációja ugyanis ez a sorozat. És hát rosszabbul nem csinálja. A főszereplő jóformán ugyanaz a típusú karakter, viszont mellékszereplők terén azt mondanám, ez az erősebb. De végül is mégis csak egy 5 perces epizódokra felépített gegsorozat ellen szállt ringbe. Összességében azt kell mondanom, kifejezetten jól szórakoztam rajta. Főleg azokon az epizódokon, amik kicsit háttérbe szorítják Hinát és más karakterekre fókuszál.
Kicsi rá az esély, hogy valaha újranézzem, nem lesz kedvenc és az ajánlásokból is rendre ki fog maradni, de ha valaki mégis arra adja a fejét, nem fog vele mellé.
Szóval összességében azt tudom mondani, nyugodtan tehettek vele egy próbát. Különösen, ha szerettétek a Ψ-nant. Nem hiszem, hogy csalódást okozna.
Tada-kun wa Koi so Shinai
Oké, ez a WataKoi még egysszer. Csak most hála az égnek (NEM) középiskolában. Plusz ezúttal ez nem egy adaptáció, a forgatókönyvíró vette a fáradtságot, hogy maga ollózza össze a történetet(?) az évtizedes kifáradt klisékből. Ez már majdnem becsülendő. Viszont ennél több munkát bele sem tett. Néha elmerengek, vajon létezik-e Japánban egy forgatókönyv generátor, amintek ha megadod a műfajokat, kinyom magából valami vázlatot, ami aztán olvasatlanul mehet is a rendezőnek és a storyboard készítőnek.
Mondjuk nem is igazán tudom, mire számítottam. A Doga Kobo nem az a stúdió, amelyik hajlandó volna kísérletezni, vagy kockázatot vállalni. Megalapításuk óta ezt az utat követik és valahogy elevickélnek a víz tetején több, de általában inkább kevesebb sikerrel.
Na de akkor kinek is ajánlom ezt a sorozatot? Senkinek. Lépjünk tovább.
Golden Kamuy
Elöljáróban annyit tudnék mondani, hogy egy kifejezetten sikeres manga kifejezetten a radarok alatt maradt adaptációja. Demográfiai besorolása szerint a seinen, amivel a magam részéről a tartalmat tekintve vitatkoznék, de az nem nem jelenti azt, hogy ne lett volna pozitív meglepetés.
A Golden Kamuynak megvan egy sajátos humora, amit szerintem szokni kell, plusz nem nagyon spórol a brutalitással, ami szerencsére viszont legalább nem annyira edgy, mint az utóbbi idők sok népszerűbb sorozatában (szúrós pillantás a Tokyo Ghoul felé). Adott egy kevéske Seirei no Moribito utánérzést, bár azt a magam részéről kétlem, hogy ahhoz hasonlóan klasszikussá válna. Egyérsz mivel azért annyira nem jó, másrészt pedig mert manapszá mások a trendek.
Azt azért megjegyezném, hogy a gyártás eléggé erőltetett lehetett, mert meg van szórva alacsony minőségű CG jelenetekkle — ez sajnos manapság nem ritka, az ipar nem bír el olyan mennyiségű tartalmat, amennyit szezonról szezonra kisajtolnak belőle —, de ezek pont azok a típusú hibák, amit a Blu Ray megjelenésre korrigálni szoktak. És sajnos, mint futó mangák adaptációi esetében általában, eléggé a levegőben lóg a vége, folytatás pedig nincs bejelentve.
És akkor az ajánlás: nyugodt szívvel bárkinek, aki szereti a történelmi időszakokba helyezett fantasy-lightot.
Uma Musume: Pretty Derby
Úgy látszik, már soha nem lesz olyan szezon, amiben legalább egy mobilos játék ne kapna egy túlpumpált négy és fél óra hosszúságú reklámot. Az áldozat ezúttal a Cygames (Shingeki no Bahamut, Granblue Fantasy) ló lányos idol játéka.
A játékról ugyan gőzöm sincs, az animéről pedig azt lehet elmondani, hogy kompetens, de felejthető. Rengeteg alacsony minőségű CG költségcsökkentéssel. A karakterdizájnok aranyosak, van néhány vizuálsi geg, amin azért el lehet mosolyodni, de sajnos nem aknázták ki egészen a lányokban rejlő humor potenciált. Ez a sorozat igazán arra jó, hogy egy kemény nap után lerongált aggyal le lehet rogyni elé és egy zacsi gumicukor vagy francia drazsé társaságában ki lehet pihenni a fáradalmakat.
Kiknek ajánlom: akik szeretik a lófarkat viselő cuki lányokat.
Ginga Eiyuu Densetsu: Die Neue These
Az ipar úgy látszik ebben az elmúlt szezonban kifejezetten nosztalgikusra vette a figurát. Ashita no Joe, Cutie Honey (erről majd később) és az elitista animék legismertebbike, a Ginga Eiyuu Densetsu újra-adaptációja. Magát az alcímet (Dea Neue these) nem igazán tudom mire vélni, gondolatiságában semmi újjal nem próbálkozik, minden kimerül a mai kor divatjának megfelelő vizualitásban. És tulajdonképpen ez az a pont, amivel amúgy elégedetlen vagyok.
Így viszont nem is igazán nyúl mellé... ha csak ott nem, hogy egy korábban 110 epizódban adaptált klasszikust szed elő egy 12 részes sorozat, plusz 3 movie erejéig. De ne legyünk rosszindulatúak. Mint egy hosszúra nyúlt reklám az eredetinek, jól tudja prezentálni annak értékeit, de ilyen rövid játékidővel annál többre sajnos nem igazán képes, azt pedig valószínűtlennek tartom, hogy képes volna akkora népszerűségre szert tenni, hogy elkészítsék a történet maradékát is.
No de vissza az audio-vizualitásra. A modern gyártási technikának hála az űrcsakták harci jelenetei sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, ami amúgy pont a sorozat kevésbé érdekes pillanatai közé tartozik, de amit kapunk, az legalább látványos. Ahol viszont az új verzió sokat veszít, az a karakterdizájnok, illetve a szinkronszínészek. Mintha a Kuroko no Basuke kosárcsapatait vezényelték volna ki, ami egyrészt nem túl meglepő, mivel ugyanaz a stúdió és meg merném kockáztatni, hogy akár még a karakterdizájner is. Így viszont rengeteget veszítenek a tekintélyükből a sorozat legfontosabb szereplői.
A sorozatot azoknak ajánlanám, akik nem tudták, belekezdjenek-e az eredetibe.
Saredo Tsumibito wa Ryuu to Odoru
Nem tudom, emlékszik-e még valaki a 10 éve gyártott Dragonaut: The Resonance című sárkányos sorozatra. Ha nem, az nem a ti hibátok, okkal lett elfelejtve. Egy egészen borzasztó sorozat, ami majdnem kivégezte az azt elkészítő stúdiót és a mai napig a hanyatlása kezdetének tartják. Ez az új viszont legalább annyi gyötrelmet okozott nekem mint az imént említett.
Alapvetően egy egészen katasztrofálisan kivitelezett, önmagát túl komolyan vevő fantasy shounenről van szó. Arról a fajtáról, amiben hőseink röhelyesen nagy, túldizájnolt fegyverekkel harcolnak szörnyek ellen és habár valamiért nem tartoznak a rangos harcosok közé, valamiért mégis fölülmúlhatatlan erejük van. Meg persze van itt összeesküvés meg minden szar, ami egy ilyenbe kell. Már a nyitójelenet is elég, hogy elriasszon bárkit, aki nem olyan mazochista, mint amilyen én vagyok. Papírforma szerint két hősünk egymás társaságában rója az éjszakát, amikor is összefutnak egy nagyon magas szintű sárkánnyal, ami nagyon veszélyes és komoly kihívás még a tapasztaltabb sárkányölőknek is. És természetesen annak rendje és módja szerint különösebb megerőltetés nélkül le is nyomják.
A saját jól felfogott érdeketekben maradjatok távol.
Dorei-ku The Animation
Na, ez pedig pontosan olyan szájízt hagyott maga után, mint a Mirai Nikki. Vagyis ötlet szintjén akár még jó is lehetne, de valahogy mindig talált valami apróságot, amivel elérte, hogy felbasszam magam és kikapcsoljam. Azt mondjuk a javára lehet írni, hogy ez csak fele olyan hosszú és a szereplők kora sem teszi annyira hiteltelenné általában, mint amennyire hiteltelen egy felnőtteket leabároló kamaszlány, realista környezetbe helyezve.
Természetesen, amire a sorozat pályázik, az az, hogy hű de komoly és érett lesz attól, hogy emberek ocsmány dolgokat művelnek egymással, pusztán azzal megindokolva, hogy ők ilyen geciládák. Nem is próbálkozik ennél több lenni, szerencsére.
A saját érdeketekben ettől is tartsátok távol magatokat.
Tachibanakan Triangle
Fan service-ben úszó yuri anime, rövid, 3 vagy 4 perces epizódokkal. És hát éppen elég belőle ennyi. Manga adaptáció, és a tartalom mennyisége alapján megkockáztatnám, hogy egy 4komáról van szó. A sorozatról alapvetően azt lehet elmondani, hogy tulajdonképpen teljesen ártalmatlan hárem sorozat, ahol ezúttal a protagonista is lány. Ezzel nagyjából már le is körözte a műfaj legjavát. Ilyen rövid játékidőtől persze nem is kell semmi komolyat várni. Egy cicivillantás itt, egy bugyivillantás ott, valaki pont egy kínos egymásra esés után nyit be, szóval meglepetést nem okoz.
Szóval térjünk rá, kinek is ajánlható a sorozat. Tulajdonképpen annak, aki amúgy is vevő az ecchi-hárem műfajra, különösképpen akkor, ha már elege van a kifáradt self-insert Yuuki Rito klónokból. Időbefektetés terén senki sem veszít sokat, a komplett sorozat játékideje nagyjából két normál hosszúságú epizódéval ér fel. Az egyetlen dolog, amit viszont megfontolnék, az megvárni a Blu Ray kiadást. Ez tipikusan az a fajta sorozat, amit cenzurázatlanul, az elérhető legjobb vizuális minőségben érdemes nézni, mert hát az az egyetlen dolog, amit kínál.
Hisone to Masotan
Szintén egy eredeti (értsd: nem adaptált) történet, ami amúgy nem nyújt semmi újat, ezúttal a Bones stúdiótól, ami az egyszerű vizuális dizájn ellenére (vagy talán éppen ezért) is gyönyörűen animálta, ahogy ez tőlük elvárható. Amennyire nem értettem, a WataKoi hogy lehetett ennyire népszerű, annyira tanácstalan vagyok, mit keres ez ennyire hátul. Aranyos sorozat tele szívvel és talán pontosan ez volt a veszte.
Mint említettem, alapvetően egyszerű, mint a bot, em vállalkozik rá, hogy feltalálja a spanyol viaszt, de őszintén szólva nem tudtam rá haragudni. Azt hiszem, leginkább azzal tudnám jellemezni, hogy ez a sorozat az a csendes diák a középső padsorban, aki nem igazán ront el semmit, de nem is tűnik ki semmivel.
Jó kis családi sorozat, amit szerintem nagyon jól meg lehet nézni együtt akár kisebb gyerekkel.
Agressive Retsuko
Talán valamikor tavaly indult ez a kis száz részes minisorozat, amiben egy kis vöröspanda vagy tanuki mindennapjait követhettük, ahogy minden nap valaki kicseszik vele és úgy vezeti le a fáradt gőzt, hogy egy karaoke bárban death metált hörög. Na a Netflix úgy töntött, felkarolja az ötletet és rittyent alá egy 10 epizódos sorozatot. Ami, azt kell mondjam, nem is sült el rosszul. Az eredetit nem találtam egy könnyen nézhető darabnak. Maratonozva nagyon önismétlő volt, koherens történet híján pedig nem ösztönzött semmi, hogy vissza-vissza térjek hozzá.
Ezeket a hibákat a Netflix változata nagyon szépen korrigálta. A nagyobb költségvetés meglátszik az animáción, a karakterek kaptak... karaktert és a lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó epizódokat most már összefűzi egy történet.
Értékelni szerintem azok tudják leginkább, akiknek már volt köcsög főnöke, de ettől függetlenül szerintem bárki jól szórakozhat rajta.
Gegege no Kitarou
Ismét egy régi visszatérő. A franchise a 60-as évek óta minden évtizedben megmutatja magát egy-egy évad erejéig, mára pedig már jócskán túl van a 400 epizódon és tucatnyi kapcsolódó filmen. Ez viszont ne riasszon el senkit, bele lehet vágni az előzmények ismerete nélkül is.
Magát a sorozatot úgy tudnám jellemezni, hogy gyerekhorror. Ha 20 évvel ezelőtt látom, talán olyan hatást ért volna el nálam, mint anno a Grimm legszebb meséi Kékszakállú herceges epizódja (amivel kapcsolatban egyébként a bejegyzés megírásakor jöttem rá, hogy amúgy szintén anime a World Masterpiece Theater csomagból). Azzal ellentétben viszont ez a japán folklore youkai-jai köré íródott. Egy kifejezetten szórakoztató kis sorozat, amit a kutya nem nézett, és valószínűleg ez már így is marad, mert aki meg igen, azok átlagban eléggé alacsonyra értékelték. Kár érte, nagyszerű ügynök volt.
Fumikiri Jikan
Megint csak egy minisorozat néhány percnyi epizódokkal. Eléggé procedurális. Az epizódok során két-három ember találkozik egy vasúti átjáróban (Makoto Shinkai valószínűleg jó pár doboz papír zsebkendőt elhasznált a végére, ha értitek, mire gondolok), ahol az ő beszélgetésük, vagy pusztán egymásról alkotott gondolataik narrációját követhetjük. A minőség eléggé ingadozó a sírva fetrengőstől a csak forgatom a szememig.
Ezen a ponton megint csak ott tartok, hogy a sorozat előnyére válik, hogy nem pazarolja a néző idejét. Rövidsége miatt nyugodtan lehet neki adni egy próbát, de hogy konkrétan ajánlanám-e... bőven találni jobb ilyen minisorozatot, és bár az a pár epizód, ami jó, az tényleg jó, pont azokat a dolgokat is van hasonló típusú sorozat, ami jobban csinálja.
Asagao to Kase-san.
Ritka az olyan girls' love sorozat, ami sem nem leszbikus gegek egymásutánja, sem nem szoftpornó. Bár van még mit kutatnom a témában, ez azon kevés sorozatok egyike, ahol tényleg a lányok egymás romantikus érzelmei kapják a fókuszt. Kicsit langyos a szó átvitt értelmében is, de jó kis feel good film (merthogy ezúttal nem sorozatról, hanem egy bő háromnegyed órás OVA-ról van szó). Tulajdonképpen egyebet nem is kínál, mint két szerelmes végzős gimnazista lány mindennapjait. Mindezt filmes szintű produkciós minőség mellett, ami még a KyoAninak sem válna szégyenére.
Ajánlani annak tudom, aki szeretne végre látni egy olyan filmet a témában, ahol a hangsúly tényleg a lányok kapcsolatán van, esetleg szerette a Candy Boyt, vagy szerette volna, ha abban a lányok nem nővérek.
Cutie Honey Universe
A bejegyzés végére ismét egy a (h)őskor óta vissza-vissza térő sorozat kerül. Na ez az a kategória, aminél nem lepődök meg, hogy ennyire kevesen követték és ennyire alacsony értékeléseket kapott. Predesztinálva volt, hogy ez lesz a szezon boxzsákja. És sajnos teljesen érdemtelenül, mert maga a sorozat nem rossz. Vannak produkciós minőséget érintő problémái (amiket ismét csak a Blu Ray megjelenés valószínűleg korrigálni tud) és néhány ügyetlenebb kreatív döntés eleinte a harcokat illetően, de meg merném kockáztatni, hogy ez lehet a második legjobb bejegyzés a franchise történetében (habár megjegyezném, hogy a '97-es Cutie Honey F-et még nem volt alkalmam megnézni). Amit még felhoznék, mint negatívumot, hogy sajnos elhagyták a klasszikus főcímdalt, amit már 40 éve újra és újra feldolgoznak minden egyes reinkarnációhoz.
És egyébként épp különlegessége miatt ezt a legnehezebb ajánlani, mert kevesen vannak azok, akik akként tudnák értékelni, ami.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta szófosásomat, és remélem sikerült ráirányítanom a figyelmet néhány méltatlanul a radarok alatt maradt és/vagy alulértékelt sorozatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése