Honzuki no Gekokujou, avagy Egy Könyvmoly Felemelkedése

Illetve ismerhetitek még "Ascendance of a Bookworm", vagy "Honzuki no Gekokujou: Shisho ni Naru Tame ni wa Shudan wo Erandeiraremasen" címeken is. Nem feltétlenül tudom, mi értelme van kilométeres címeket adni egy történetnek, amikor majd a rajongók úgyis lerövidítik Hongeko-ra vagy valami egyéb elborult japánkarakter-kombinációra, de talán a dömpingben manapság ezzel lehet kitűnni.

Az biztos, hogy az én olvasatomban semmivel sem lehet jobban belesimulni a háttérzajba, mint egy megjegyezhetetlen címmel, meg azzal, ha valaminek a leírásában szerepel az "isekai", pláne a "light novel" szókombináció. Ilyenkor skizofréniám aktuális állapotától függően lassan hátrálva vetek pár keresztet, vagy elzarándokolok a legközelebbi shinto szentélybe (mivel csóró vagyok ezért képzeletben). Pontosan ez történt, amikor a 2019 őszi szezont nézegetve átfutott a szemem ezen az animén, pedig egyébként a történet felkeltette a figyelmem, illetve a rajzok stílusa is. De el kellett telnie még néhány hónapnak, hogy ráébredjek, mit veszítettem volna, ha az (amúgy tökéletesen megalapozott) előítéleteimre hallgatok.

Megalo Box

Hú, azt hiszem, jobb, ha letudom a kötelező köröket, mielőtt nagyon beleásnék a lényegbe, essünk hát túl ezen is. Szóval a Megalo Box egy bokszolós sci-fi - sportanime, mely valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, melyben a gazdag városlakók és a külső, lepukkant nyomornegyedekben tengődők között nemigen van átjárás, bár mindkét helyen egyaránt népszerű sportnak számít a Megalo Box, ami a hagyományos ökölvívásnak egy exoskeleton-szerű géppel (továbbiakban egyszerűen csak "gear") feltuningolt változata, melytől a sport sokkal veszélyesebb és izgalmasabb lesz, tömegesével vonzva magához a nézőket.

Junk Dog nevű főszereplőnk és edzője természetesen a szegények között tengeti életét, és abból próbálják visszafizetni az adósságaikat, hogy bokszmeccseket bundáznak meg: Dog (vagy hogy is hívjam) az első menetekben eléri, hogy rá fogadjanak, majd a kellő időben kifekszik, így a yakuza főnökük bezsebeli a lóvét. Dog tökéletesen meg van elégedve az életével, bár sejti magáról, hogy többre termett, és sűrűbben szeretne olyan meccseket, ahol megcsillogtathatja a tudását, és néha győzhet is - egészen addig, amíg össze nem akad a Megalo Box hivatalos világbajnokával, Yurivel. 

Szó szót, ütés ütést követ kettejük között, a fontos az, hogy Yuri csak akkor hajlandó igazából megküzdeni Doggal, ha azt hivatalos Megalo Box ringben teszik, amihez ugye hősünknek valahogyan jogot kellene formálnia arra, hogy a világbajnokot kihívhassa.

Dog el is határozza, hogy felveszi a "Joe" nevet, hamis személyazonosságot készítve magának, hogy a városba és az igazi meccsekre bejusson, és elindul egy bajnokságon, melynek végén talán lesz esélye összefutni ellenfelével. Hogy a kétszáz-sokadik helyről minél gyorsabban felküzdje magát, az edzőjével kitalálják, hogy gear nélkül fog küzdeni, így hívva fel magára a magasabb rangú ellenfelek figyelmét.

A történet röviden összefoglalva ez, a mondanivaló pedig nagyjából annyi lenne, hogy nem számít, honnan jöttél, nem számít, mi van megírva előre a sorsod könyvében, kellő mennyiségű akaraterővel, hittel és szerencsével bármit elérhetsz. Nem meglepő tanulság ez egy sportanimétől, pláne nem, ha azt vesszük, hogy a Megalo Box felvállaltan egy hatalmas hommage Ashita no Joe-nak, és úgy általában az egész korszaknak, mint ahogy az a rajzstíluson és a hangulaton is meglátszik. Ebből a szempontból ez az anime mestermű, óriási szíve és lelke van, nosztalgiára építkezik, és mer nagyot ugrani a jövőbe, mint ahogy az a zene és a rajzok kontrasztján is tapasztalható. Hangulatra tehát tíz pont - kérem hát az elvetemült shounen rajongókat, hogy menjenek, nézzék meg, itt már nincs semmi látnivaló.

Első benyomás: Violet Evergarden

(Talán vannak páran rajtam kívül, akik szívesen olvasnának éppen futó sorozatokról is épkézláb gondolatokat, hogy eldönthessék, érdemes-e beugrani egy rajongótáborba és hétről hétre követni - ugyanakkor az is felmerült, hogy rengeteg animéről már az első pár rész alapján kiderül, hogy nem érdemes időt pazarolni rá, de azért lehetne írni róla mégis valamit, hogy sikeresen elkerülhető legyen a jövőben. Mindkét igény kielégítésére jött létre az Első benyomás rovat.)

Vagy én vagyok nagyon gyanakvó, vagy már megint nem szabad egy anime szinopszisa alapján ítélni: a Violet Evergarden sorozatról ebből nem derül ki, hogy akkor most ez ilyen robotos, esetleg poszt-apokaliptikus történet, vagy mégis, egyáltalán miről tervez szólni. Miként lehet Violet, egy fiatal lány maga egy fegyver, vagy a tökéletes katona? Szupererővel rendelkező robot vajon, mint a Saikano vagy a Mahoromatic főszereplője? Vagy valamilyen genetikai kísérlet eredménye? Már megint fanszervizről, lelki húrok pengetéséről van szó csak a nemének és korának megválasztása kapcsán? A válaszokat ezekre a kérdésekre a sorozat nem sieti el megadni, bár talán annyi kiderül, hogy főhősünk közönséges ember, esendő és sebezhető, sőt, két kezét a háborúban elveszti, és mechanikus végtagokat kap helyettük. Egyébként ez a döntés sem igazán indokolt az írótól, hiszen látszólag semmi értelme a háború végére felruházni ezekkel, táposabb nem lesz tőlük, és egyébként is abszolút kilógnak a világból. 

Ja, ha már a világ. Szóval a "fantasy" leírással sem megy sokra a néző, mert ebbe aztán beletartozhatna a kardozós-sárkányos is, de nem, nem erről van szó, inkább ilyen ezernyolcszázas évek vége, viktoriánus kor jut a sorozatról első ránézésre az eszembe, már ha nem vesszük azt a robotkezet. Ettől rögtön átmegy az érzés steampunkba, de ahhoz meg nagyon kevés technika van benne eldugva. Lényeg, hogy egy több évig húzódó háború után járunk, melyben Violet is harcol (vagy hogy is mondjam, részt vesz mint fegyver?), és a parancsnokával együtt súlyosan megsérül még az utolsó csaták valamelyikében. Violet egy kórházban tér magához, a parancsnokával még nem derült ki, mi történt (vagyis célozgatnak rá, hogy meghalt), lényeg, hogy a lány eszébe jutnak az utolsó szavai: "szeretlek". Igazából a történet fő mozgatórugója az, hogy Violet megpróbálja kideríteni, hogy pontosan mit is jelent, milyen érzelmeket takar ez a szó.

3-gatsu no lion

Ha lusta akarnék lenni, akkor gyorsan lerendezném ezt az írást két szóval: Chica Umino. Ő a 3-gatsu no lion manga eredeti alkotója, és még emellett a Honey and Cloveré is. Bár a kettő között eltelt némi idő, a nagyobb vonalakat tekintve nem változott semmi. A Honey and Clover a maga idejében megkerülhetetlen volt egy tökéletesen középszerű történettel, és nagyjából ezt tudnám elmondani erről az animéről is.

De menjünk bele egy kicsit jobban! Először is érdemes tisztázni, hogy a 3-gatsu no lion nem egy anime, hanem rögtön kettő. A kettő szereplői között akadnak átfedések, és nagyjából egy időben és egy helyen játszódnak, de egyéb közös nincs bennük. Az egyik egy egészen tűrhető slice-of-life dráma, a másik pedig egy elbaltázott sportanime.

A dráma része az, ami miatt képes voltam végigvergődni az első évadon (na meg a technikai megvalósítás, de erről majd később). Minden megvan ugyanis, hogy kíváncsiak legyünk a történetre: adott két meglehetősen csonka család, az egyik gyakorlatilag maga Kiriyama Rei, aki kiskorában elvesztette a szüleit, nevelőszülőkhöz került, de a mostohatestvéreinek sikerült tönkrevágnia az életét azzal, hogy a család kedvenc játékában, a shogiban jobb náluk. Ezek után dönt úgy, hogy elköltözik, és megpróbál a saját lábára állni abból a pénzből, amit profi shogijátékosként kap. A másik család a Kawamoto, gyakorlatilag három lányból és a nagyapjukból áll. Ők - leszámítva a szüleik hiányát - teljesen normális életet élnek, besegítenek a nagypapa boltjában, ha kell, a legöregebb egy bárban dolgozik, a középső iskolás, a legkisebb pedig főleg a cukiságfaktort emeli. Az anime legjobb pillanatai azok, amik az ő mindennapjaikról szólnak, melyekben néha feltűnik Rei is, leginkább mint a család barátja és/vagy valaki, akin lehet segíteni, dumálni vele, kaját sózni rá vagy lenyúlni tőle az anyagi helyzettől függően. Sok nagyon erős jelenet kötődik még rajtuk kívül Rei mostohanővéréhez is, aki egy igazi elkényeztetett szarkavaró, mégis lehet vele azonosulni, mivel sikerül elég mélyre bemásznia az élet gödrébe. Egyszerűen zseniális, ahogy minden egyes szavát képes úgy tekerni, hogy lehetőleg minél jobban megbántson vele valakit.

Houseki no Kuni

Az utóbbi időben kicsit kijöttem a gyakorlatból, és teljesen el is felejtettem, milyen érzés tippelgetni, hogy "na vajon ebből a sorozatból lesz következő évad, vagy sem?" Nagyon remélem, hogy igen - nem értem, hogy lehet egyáltalán úgy történetet készíteni, hogy azt sem tudod, hány évadra számíthatsz. A filmsorozatoknál mintha egy kicsit jobban meg lenne oldva ez a probléma, animéknél mindig nagy találgatás a téma, a Houseki no Kuni alkotói pedig egy másodpercig nem aggasztották magukat ezen, és eszükbe sem jutott valami többé-kevésbé kerek egészet lepakolniuk az asztalra. A sorozatnak gyakorlatilag úgy van vége jelen pillanatban, mintha ez a tizenkét rész csak az évad fele lenne, és két hét múlva jönne is a maradék. Na ezt az egészet csak azért mondom, mert talán az erősebb idegzetűek csak legyintenek erre, a gyengébbek készüljenek fel rá, hogy bele fognak vágni a mangába, amikor az anime első évadát megnézték, vagy hozzám hasonlóan szörnyű anyázások közepette fogják bújni a netet, hogy egyáltalán meg van-e rendelve a második (nincs, korai is még - szerintem várd meg, mielőtt elkezded ezt).

De egy kicsit talán előreszaladtam. Miért jutna eszébe bárkinek is megnéznie az első évadot egyáltalán? Hiszen annyi anime van, és bár ennek viszonylag jók a kritikái, mégis rengeteg minden szól ellene. Ott van rögtön a történet: a legtöbb kedvcsináló szerint ásványokról szól, ásványemberkékről, akik a holdról érkező ellenséggel küzdenek, mert nem szeretnének egy ékszerdobozban kikötni. He? Lehet ennél holdkórosabb szinopszist találni egyáltalán? Vagyis jó, lehet, de az ilyen elrugaszkodott cuccokban nincs sok köszönet általában.

Made in Abyss

Két gyerek elindul a világ legveszedelmesebb helyére, az Abyss nevű feneketlen (?) üregbe, aminek mélyéről csak nagyon keveseknek sikerült visszatérniük, ugyanis minél lejjebb ereszkedik valaki, annál jobban megterheli a szervezetét a visszaúton az Abyss Átka, ami egyfajta misztikus keszonbetegség - és akkor még nem beszéltünk a mindenféle vérszomjas lényről, ami odalent él. Ennyi a történet koncepciója. Izgalmasan hangzik? Joggal mondhatnád, hogy elég érdekes ahhoz, hogy még valami igazán jó is kisüljön belőle. Hiszen gyakorlatilag semmi esélyük nincs hőseinknek, miként maradnak mégis életben?

Talán azért, mert Riko egy elképesztően talpraesett lány, aki egészen kis kora óta arra készül, hogy anyukája nyomdokaiba lépve az Abyss egyik leghíresebb felfedezője legyen, így mindent tud az odalent lakó lényekről és a túlélésről? Vagy azért, mert társa, Reg minden jel szerint az Abyss egy varázstárgya, és mint ilyen, teljesen sebezhetetlen, képes a kezeit százméterekre kinyújtani, erős, és egy akkora ágyú van beleépítve az egyik tenyerébe, ami bármit egy lövéssel elpusztít - még ha pihennie is kell a használata után, azért ez elég tápos, nem?

Elfen Lied

Egy klasszikust értékel nem mindig egyszerű. Megérdemelten vagy sem, az ilyen státuszba emelkedő média gyakran szinte vallásos áhitattal adózó közösséget épít maga köré. Egy ilyen vitatott klasszikus mai alanyom, 2004 Tokyo Ghoulja, az Elfen Lied. A bejegyzés alanya miatt úgy döntöttem, én sem fogom vissza magam a szemléltető eszközökkel, így az erre tévedő olvasó érdekében fontosnak tartom megjegyezni, a tartalom további része

Nem iskola, illetve munkahely kompatibilis!

Előljáróban, az Elfen Lied egy ritka, természeténél fogva erőszakos emberi alfaj, a diclonius egy tagján keresztül hivatott bemutatni az emberi lélek természetét. A diclonius maga apró szarvakkal, illetve láthatatlan telekinetikus karokkal rendelkező ember, akiken titkos laborokba zárva folytatnak embertelen kísérleteket. Történetünk elején egy ilyen létesítményből szökik meg Lucy, aki szökése során fejsérülést szenved, amelynek következtében meghasadt tudattal, jobbára magatehetetlen állapotban találkozik Koutával és unokatestvérével, Yukával, akik mit sem sejtve befogadják.

Planetarian

Miután legutóbb egy sci-fi drámáról írtam egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben, gondoltam most a változatosság kedvéért inkább egy sci-fi drámáról írok, egy cuki, ügyetlen robot lolival a főszerepben. Ez volna az öt epizódos ONA Planetarian: Chiisana Hoshi no Yume, illetve a hozzá kapcsolódó film, Hoshi no Hito. Mindkét produkció a David Production berkeiben készült, ami manapság a Jojo no Kimyou na Bouken adaptációiról vált híressé, illetve azok rendezője, Tsuda Naokatsu által mögé, akinek így bár volt referenciája sikeres és jó sorozatról, a műfaj meglehetősen ismeretlen terep volt számára, illetve ezen túl is valószínűleg egy mellék projekt a szintén abban az évben futó, három szezonos Jojo Part 4, Diamond wa Kudakenai mellett. Maga a Planetarian franchise egyébként egy Key vizuális novella adaptációja, a stúdióé ami olyan címeket hozott világra, mint az Air, Kanon, Clannad, Charlotte, Angel Beats, Little Busters és ReWrite, amelyek adaptációi egy részére ma klassikusként tekint vissza az animés közösség kollektív tudata, míg mások sokkal megosztóbbak.

Plastic Memories

Hogyan lehet egy sci-fi környezetbe ültetett romantikus drámát úgy elrontani, hogy az mindhárom téren maradéktalanul megbukjon? Fogalmam sincs, de szívesen megkérdezném Hayashi Naotokát és Fujiwara Yoshiyukit, a Plastic Memories forgatókönyvíróját, illetve rendezőjét. Az úriemberek rezüméjét elnézve mondjuk adja is magát a válasz. Nem az iparág öreg rókái. Fujiwara főként egyéb, nem túl nagyot szólt sorozatoknál segédkezett, rendezéseit tekintve inkább slice-of-life vígjáték vonalon mozog, Hayashi pedig még ennyit sem tud felmutatni. Ha nem is volt előre borítékolható az eredmény, azért nem indult túl jó rajtpozícióból és mindennek dacára még így is kifejezett nézői siker lett, ami azóta is fel-fel bukkan a legjobb szívfacsaró történetek listáján.

Na de akkor miért is indítottam ilyen negatívan az egészet? Mint megjegyeztem, a sorozat megbukik, mint sci-fi, megbukik a romantika terén és megbukik, mint dráma. Szóval haladjunk csak így ebben a sorrendben. A közeli jövőben járunk, ahol egy cég az emberektől szinte megkülönböztethetetlen, a Giftia névre hallgató androidokat gyárt és forgalmaz. Ezek a rendkívül fejlett robotok már nem egyszerű gépek, üzembe állásuk után rendkívül gyorsan kialakulnak az érzelmeik, amelyek pontosan annyira valósak, mint egy emberé. Emellett képesek enni, megsérülhetnek, éreznek fájdalmat. A sorozat nem tér ki a technikai részletekre, de sokkal inkább funkcionálnak mesterségesen létrehozott életformaként, mint gépekként. Integrálódnak a társadalomba, bár nem tudjuk, milyen mélyen, azt nyilvánvalóvá teszik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az őket alkalmazó személyekkel vagy családokkal, illetve akár nevelőszülői szerepkört is betölthetnek.