Made in Abyss

Két gyerek elindul a világ legveszedelmesebb helyére, az Abyss nevű feneketlen (?) üregbe, aminek mélyéről csak nagyon keveseknek sikerült visszatérniük, ugyanis minél lejjebb ereszkedik valaki, annál jobban megterheli a szervezetét a visszaúton az Abyss Átka, ami egyfajta misztikus keszonbetegség - és akkor még nem beszéltünk a mindenféle vérszomjas lényről, ami odalent él. Ennyi a történet koncepciója. Izgalmasan hangzik? Joggal mondhatnád, hogy elég érdekes ahhoz, hogy még valami igazán jó is kisüljön belőle. Hiszen gyakorlatilag semmi esélyük nincs hőseinknek, miként maradnak mégis életben?

Talán azért, mert Riko egy elképesztően talpraesett lány, aki egészen kis kora óta arra készül, hogy anyukája nyomdokaiba lépve az Abyss egyik leghíresebb felfedezője legyen, így mindent tud az odalent lakó lényekről és a túlélésről? Vagy azért, mert társa, Reg minden jel szerint az Abyss egy varázstárgya, és mint ilyen, teljesen sebezhetetlen, képes a kezeit százméterekre kinyújtani, erős, és egy akkora ágyú van beleépítve az egyik tenyerébe, ami bármit egy lövéssel elpusztít - még ha pihennie is kell a használata után, azért ez elég tápos, nem?

Elfen Lied

Egy klasszikust értékel nem mindig egyszerű. Megérdemelten vagy sem, az ilyen státuszba emelkedő média gyakran szinte vallásos áhitattal adózó közösséget épít maga köré. Egy ilyen vitatott klasszikus mai alanyom, 2004 Tokyo Ghoulja, az Elfen Lied. A bejegyzés alanya miatt úgy döntöttem, én sem fogom vissza magam a szemléltető eszközökkel, így az erre tévedő olvasó érdekében fontosnak tartom megjegyezni, a tartalom további része

Nem iskola, illetve munkahely kompatibilis!

Előljáróban, az Elfen Lied egy ritka, természeténél fogva erőszakos emberi alfaj, a diclonius egy tagján keresztül hivatott bemutatni az emberi lélek természetét. A diclonius maga apró szarvakkal, illetve láthatatlan telekinetikus karokkal rendelkező ember, akiken titkos laborokba zárva folytatnak embertelen kísérleteket. Történetünk elején egy ilyen létesítményből szökik meg Lucy, aki szökése során fejsérülést szenved, amelynek következtében meghasadt tudattal, jobbára magatehetetlen állapotban találkozik Koutával és unokatestvérével, Yukával, akik mit sem sejtve befogadják.

Kuzu no honkai

Viszonylag ritkán szoktam találkozni meglepő történetekkel animékben vagy mangákban. Valószínűleg igen nagy részt amiatt lehet ez, mert Japánban is szeretnek a jól bevált dolgokra építeni, nem csak Hollywoodban - olyasmikre, amiből biztosan visszajön a berakott lóvé, mint például a huszonötezer-négyszázadik középiskolában játszódó shounen történet hatalmas csöcsű csajokkal, vagy végülis mindegy, csak legyen benne egy ordas nagy mary sue, akivel a t. néző (mármint az, aki a demográfiai célcsoportba esik) azonosulni képes. Jó, jó, mondhatnánk, de akit idegesítenek ezek a fajta történetek, miért nem néznek eleve seinen animéket? Hát nem mintha azok sokkal jobbak lennének, éppen csak az egyformaságukat sikerült lejjebb vinniük egy elvonatkoztatási szinttel: ezekben a történetekben mindent szabad, így például a világuk lehet sokkal változatosabb, mégis ugyanarra a divatos álfilozofikus, némi konyhapszichológiával megfűszerezett kaptafára készül a legtöbb (nem mintha olyan sok készülne amúgy).

A Kuzu no honkai valahol egy klasszikus shoujo történet és a seinen között húzódik, ennyi kiderül róla az első két percben. Mi lesz ez, ilyen szenvedős szerelmes történet, amiben a szokásos bonyodalmak után behajítanak egy minden jó ha a vége jó lezárást, és mindenki mehet haza? Sok jót nem vártam tőle a szinopszis alapján: Hanabi és Mugi is egy öregebb tanárába szerelmes, akit régebb óta ismernek, és kettőjüket is ez hozza össze. Szerződést kötnek egymással, hogy plátói szerelmük helyettesítőjeként fogják használni egymást, amíg össze nem szedik a bátorságukat, hogy szembenézzenek az igazival. Ezt egyébként olyan komolyan is veszik, hogy egészen gyorsan eljutnak az ágyig, ahol is összeszorított szemmel igyekeznek valódi szerelmüket a másik helyére képzelni. Itt aztán meg is állnék egy "apám, ez de szánalmas!" felkiáltás erejéig (meg hogy figyelmeztessek mindekit, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem állnak távol a felnőtt témák ettől az animétől). És igen, szánalmasak is, és mégis, mivel saját narrációjukon át a fejükbe láthatunk, nagyon szerethetőek is esendőségükben a karakterek, és miközben teljesen eggyé válunk velük, folyamatosan a kiutat keressük számukra, azon merengünk, mit csinálnánk másképpen egy hasonló helyzetben, és mindvégig szurkolunk nekik.