Sin(π) vagyok, a Szaké és Szakáll munkacím alatt indult blogunk társalapítója és pillanatnyilag dizájnere. A továbbiakban egy rövid bemutatkozást olvashattok rólam a blog témája szempontjából releváns mértékben, amiből megtudhatjátok, hogy lettem ekkora kocka és miért kell többre tartanod a véleményem a sajátodnál.
Mint minden történetet, ezt is érdemes az elején kezdeni. Az animékkel még az előző évezredben a 90-es évek elején kerültem kapcsolatba. Ez még az a korszak volt, amikor a kereskedelmi adók sehol nem voltak vagy épp csak szárnyaikat bontogatték, még angolul szólt a Cartoon Network, ezt leszámítva pedig alig egy maréknyi csatorna közül választhattunk, amelyek csak rövid rajzfilmes műsorsávokkal próbáltak minket megnyerni. Na már ekkor elkezdett bekeveredni egy-egy Kis Vakond és No megállj csak! rész közé néhány már akkori mértékkel is régi anime. Persze, mint a kis pöcsösök általában, nem nagyon érdekelt, honnan is származnak, csak utólag, évekkel később jött a releváció, hogy ezek nem a hanyatló nyugat termékei. Ezek jellemzően már akkor is kifejezetten koros, direkt gyerekeknek szánt, alkalmanként európai koprodukcióként elkészülő sorozatok voltak.
Ez volt számomra a 90-es évek
A 90-es évek második felében, viszont a TV rendszerváltás utáni kapitalizálódása eljutott arra a szintre, hogy kialakulhattak az első magyar kereskedelmi adók, amelyek már piaci alapon elkezdték beszivárogtatni a sikersorozatokat. Kezdetnek a délutáni műsorsávba a Sailor Moont, ami inkább a húgom figyelmét keltette fel, illetve a műsorsávban rögtön utána sugárzott Dragon Ballt, ami egyrészt hatalmas divat lett a suliban, másrészt alaposan meg is utáltatta velem azt, mert a napközi miatt szinte sosem voltam otthon. Ennek ellenére, bár nem rémlik, hogy volt-e ismétlés számomra kedvező időben, valahogy sikerült naprakész maradni, és sok száz forintot (akkor ez még tétel volt) elverni a gyűjtő kártyákra, amik talán még a mai napig megvannak valahol. Közben új anime sorozatok mutatkoztak be, a sátoros ünnepek környékén kaptunk egy-egy egészestés darabot is, a Dragon Ball lekerült a műsorról, ami köré szép kis városi legenda is kerekedett, jött a Pokémon, emlékeim szerint hétvégére a Kölyök Klub vagy a TV2 matiné részeként, de mérget most nem vennék rá, ami beindította a második nagy divathullámot, az akkor már erősen kompetitívvé és anyagilag megterhelővé váló kártya és tazó gyűjtéssel. Magukkal a kártyákkal ugyan nem játszottunk, viszont igen gyakran váltak tétté fogadásokban, illetve videojáték párbajokan. Rögtön a Pokémon után jött a Digimon, aminek a nagy húzása az volt, hogy kora reggel adták, így még suliba indulás előtt meg tudtam nézni a soron következő epizódot.
A 2000-es évek elején ugyan még mutatkoztak be újabb sorozatok, a középiskola közeledtével kezdtem kikerülni az animált történetek szorításából az egészestés darabokat leszámítva. Bár ezek is jellemzően inkább az akkor szárnyra kapott nyugati CGI filmeket (Jégkorszak, Shrek, Szörny Rt.) foglalta magában. Bár ettől függetlenül mindig akadt a baráti körömben 2-3 animés, így legalább hallomásból tisztában voltam vele, mik voltak az éppen népszerű darabok (Death Note, Elfen Lied, Full Metal Alchemist), illetve ekkortájt élték virágkorukat a kifejezetten animés TV csatornák, de bár nem kerültem kifejezetten a médiumot, mivel nem is kerestem, ez a sok mai animés számára meghatározó időszak teljes egészében kimaradt az életemből.
A 2000-es évek vége felé, viszont egy nyáron valahogy összeakadtam az Avatárral, ami bár sok weebnek zabszem a seggében, ha animének nevezik, vizualitásában és gegjeiben azért rokonítható, még ha produkciós szemléletet tekintve (például animékre nem jellemző fluid animáció) azért legalább annyira el is különül. Így vagy úgy, újra felkeltette az érdeklődésem az epizodikus animációs filmek, de még nem konkrétan az animék iránt. A második lökést már egyetemistaként kaptam, amikor egy masszív italozással töltött északát követő másnapos délelőttön házigazdánkkal leültünk megnézni pár Dragon Ball epizódot, ami felébresztette bennem a nosztalgiát. Azon a nyáron újranéztem a sorozatot a GT végéig, a Super még hírből sem létezett, és bár még nem nyert egészen meg magának a médium, utána nyomoztam valami hasonlónak, ez lett a Hokuto no Ken. A következő 1-2 évben kicsit lagymatag volt a kapcsolatom a sorozatokkal, de szép lassan, néha véletlenül, néha szándékosan egyre többe akadtam bele. Idő közben húgom igencsak rákapott, így pótoltam több 2000-es évekbeli klasszikust. Az egyetem utolsó másfél évében, illetve a végzésemet követő álláskeresési időszakban aztán magamra zártam a pinceajtót és két és fél-három év alatt bepótoltam, amit be kellett pótolni, alaposan kiszélesítettem a látóköröm.
De mégis mi az istent keresek itt?
Miután tanult kollégáimhoz hasonlóan tökéletessé finomítottam az ízlésem, egyre inkább fájóvá vált az a casual plebejjus fertő, ami a magyar online rajongói életet áthatja, így akartunk egy fórumot, ahol közzé tesszük felsőbbrendű gondolatainkat, amelyeket magatokba szívva okulhattok. Ebben leszek segítségetekre, már amennyire tudok. Mivel a társadalom végre funkcionális tagjaként nem tudok gyakori bejegyzéseket ígérni, igyekszem majd rendszeresen tényként kezelendő véleményemet megosztani veletek műfajokról, konkrét sorozatokról vagy akár az animéről, mint médiumról úgy általában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése