Kuzu no honkai

Viszonylag ritkán szoktam találkozni meglepő történetekkel animékben vagy mangákban. Valószínűleg igen nagy részt amiatt lehet ez, mert Japánban is szeretnek a jól bevált dolgokra építeni, nem csak Hollywoodban - olyasmikre, amiből biztosan visszajön a berakott lóvé, mint például a huszonötezer-négyszázadik középiskolában játszódó shounen történet hatalmas csöcsű csajokkal, vagy végülis mindegy, csak legyen benne egy ordas nagy mary sue, akivel a t. néző (mármint az, aki a demográfiai célcsoportba esik) azonosulni képes. Jó, jó, mondhatnánk, de akit idegesítenek ezek a fajta történetek, miért nem néznek eleve seinen animéket? Hát nem mintha azok sokkal jobbak lennének, éppen csak az egyformaságukat sikerült lejjebb vinniük egy elvonatkoztatási szinttel: ezekben a történetekben mindent szabad, így például a világuk lehet sokkal változatosabb, mégis ugyanarra a divatos álfilozofikus, némi konyhapszichológiával megfűszerezett kaptafára készül a legtöbb (nem mintha olyan sok készülne amúgy).

A Kuzu no honkai valahol egy klasszikus shoujo történet és a seinen között húzódik, ennyi kiderül róla az első két percben. Mi lesz ez, ilyen szenvedős szerelmes történet, amiben a szokásos bonyodalmak után behajítanak egy minden jó ha a vége jó lezárást, és mindenki mehet haza? Sok jót nem vártam tőle a szinopszis alapján: Hanabi és Mugi is egy öregebb tanárába szerelmes, akit régebb óta ismernek, és kettőjüket is ez hozza össze. Szerződést kötnek egymással, hogy plátói szerelmük helyettesítőjeként fogják használni egymást, amíg össze nem szedik a bátorságukat, hogy szembenézzenek az igazival. Ezt egyébként olyan komolyan is veszik, hogy egészen gyorsan eljutnak az ágyig, ahol is összeszorított szemmel igyekeznek valódi szerelmüket a másik helyére képzelni. Itt aztán meg is állnék egy "apám, ez de szánalmas!" felkiáltás erejéig (meg hogy figyelmeztessek mindekit, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem állnak távol a felnőtt témák ettől az animétől). És igen, szánalmasak is, és mégis, mivel saját narrációjukon át a fejükbe láthatunk, nagyon szerethetőek is esendőségükben a karakterek, és miközben teljesen eggyé válunk velük, folyamatosan a kiutat keressük számukra, azon merengünk, mit csinálnánk másképpen egy hasonló helyzetben, és mindvégig szurkolunk nekik.

Pedig az első néhány rész csak a bonyodalmak kezdete, és miközben a szerző egyre újabb karaktereket hoz be a szerelmi háromszögek bonyolítására, egyre épül a csomó (vagy talán hurok) a történetszálakon, valahol a közepére eljutunk oda, hogy úristen, ebből akkor hogyan fog mindenki kimászni, vagy ebben a történetben számít-e ez egyáltalán, hiszen egyértelműen nem a valóság egy leképezését szemlélhetjük, hanem inkább egy tanulmányt arról, hogy hogyan is viselkednének különböző lelki beállítottságú karakterek, ha egy meglehetősen fura, bár a hétköznapitól talán annyira nem is elrugaszkodott (csak jóval sűrűbb) helyzetbe pottyantjuk be őket. A sorozat második felében azután a szereplők, miután ráébrednek, hogy soha nem jutnak előre erről a holtpontról, ha nem fedik fel igazi érzéseiket a másik előtt, szépen lassan lebontják a csomókat több-kevesebb fájdalom árán - mintha a plátói szerelemnek csak ez az egyetlen kiútja létezhetne, hogy megvallod, és utána természetesen visszautasíttatsz, saját magadat vagdalva össze ezzel, és azt is bántva, akit szeretsz, hiszen ő is szeret téged, ha nem is úgy, és neki is fáj, hogy ezt kell tennie veled. És lehet, hogy nincs is jobb megoldás, de az is lehet, hogy általában van, csak éppen ezt a gubancot sikerült úgy felépíteni már az elején, hogy ne legyen, még nem tudom eldönteni, mert még csak most fejeztem be a sorozatot, és biztos vagyok benne, hogy még hetekig rágni fog.

Szóval nincs hepiend, a legtöbb, amit kapunk ettől az animétől az, hogy a szereplők a végére nagy nehezen kivágják egymás testéből a horgokat, amikkel egymásba akaszkodtak, és végre tiszta lappal indulhatnak el az életben, kis szerencsével egy szebb jövő felé. Nem mondom, hogy ez mindenképpen hátrány, hamis lett volna, ha ennél tovább viszik a sztorit, de mégis, olyan érzésem volt a végére, hogy egy bonyolult valaminek (az életnek?) egy önkényesen kiragadott részét láttam csak, és talán tudott volna ez a történet több is lenni ennél, ha mert volna vállalkozni rá. Egy olyan utazás volt, amiben maga az utazás a lényeg, amiben a néző maga is felülhet erre a vonatra, és ráébredhet, hogy bizony ha a szereplők szánalmasak, akkor szánalmas ő is, mert pont ilyen "kuzu" vagyunk mind, akár akarjuk, akár nem. Elég ez? Ezt mindenki döntse el magának.

 Ha két pálcikaember beszélget a képernyőn az egész játékidő alatt, szerintem akkor is kiemelkedő történet lenne, de a rajzok gyönyörűek, ügyesen átemelték az eredeti manga (amit btw ezek után kötelezően el fogok olvasni) stílusjegyeit itt-ott, és hangulatos pasztellre szinezték. Az opening és az ending nem egy nagy durranás, vagy legalábbis nekem kicsit túl megalkuvásmentes j-pop a(z európai) fülbemászóság minden látszatát kerülve, de viszont cserébe a háttérzene nagyon jól sikerült, és rengeteget tesz hozzá az összképhez.

Értékelés: 8.2