Plastic Memories

Hogyan lehet egy sci-fi környezetbe ültetett romantikus drámát úgy elrontani, hogy az mindhárom téren maradéktalanul megbukjon? Fogalmam sincs, de szívesen megkérdezném Hayashi Naotokát és Fujiwara Yoshiyukit, a Plastic Memories forgatókönyvíróját, illetve rendezőjét. Az úriemberek rezüméjét elnézve mondjuk adja is magát a válasz. Nem az iparág öreg rókái. Fujiwara főként egyéb, nem túl nagyot szólt sorozatoknál segédkezett, rendezéseit tekintve inkább slice-of-life vígjáték vonalon mozog, Hayashi pedig még ennyit sem tud felmutatni. Ha nem is volt előre borítékolható az eredmény, azért nem indult túl jó rajtpozícióból és mindennek dacára még így is kifejezett nézői siker lett, ami azóta is fel-fel bukkan a legjobb szívfacsaró történetek listáján.

Na de akkor miért is indítottam ilyen negatívan az egészet? Mint megjegyeztem, a sorozat megbukik, mint sci-fi, megbukik a romantika terén és megbukik, mint dráma. Szóval haladjunk csak így ebben a sorrendben. A közeli jövőben járunk, ahol egy cég az emberektől szinte megkülönböztethetetlen, a Giftia névre hallgató androidokat gyárt és forgalmaz. Ezek a rendkívül fejlett robotok már nem egyszerű gépek, üzembe állásuk után rendkívül gyorsan kialakulnak az érzelmeik, amelyek pontosan annyira valósak, mint egy emberé. Emellett képesek enni, megsérülhetnek, éreznek fájdalmat. A sorozat nem tér ki a technikai részletekre, de sokkal inkább funkcionálnak mesterségesen létrehozott életformaként, mint gépekként. Integrálódnak a társadalomba, bár nem tudjuk, milyen mélyen, azt nyilvánvalóvá teszik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az őket alkalmazó személyekkel vagy családokkal, illetve akár nevelőszülői szerepkört is betölthetnek.

És itt ütközik ki egy nagyon súlyos tervezési hiányosságuk. A fizikai élettartamuk pontosan 9 év és 4 hónap, aminek leteltével a gyártó cég megbízottjai bekopogtatnak és udvariasan visszakérik az idő közben családtaggá vált gépet. Azon túl, hogy ez rögtön felvet egy morális kérdést ezzel koránt sem értünk a műszaki hiányosságaik végére. Ugyanis élettartamuk végére érve egy Giftia nem egyszerűen elromlik és leáll, hanem emberfeletti fizikai erővel, gyorsasággal és ügyességgel rendelkező vérengző szörnyeteggé válik. Mindennek ellenére a visszahívásához a felhasználó beleegyezésére van szükség. Olyan emberek önkéntes együttműködésére, akik egy évtizedet éltek le velük, szülőként, testvérként, gyerekként tekintenek rájuk, és némelyikük a közelmúltig talán nem is tudta, hogy a család ezen tagja nem ember. És pedig vannak emberek, akik vonakodnak átadni szerettüket, a Giftia pedig bár minden tekintetben teljesen a körülöttük élő emberekhez hasonlóan viselkednek és bár tudatában vannak mivoltuknak és hogy mi lesz velük, ha nem adják ki őket, látszólag ezen a téren mint tulajdon funkcionálnak, sem mint személy. Bár szót emelhetnek az ügyben, a döntés joga nem az övék, nem adják fel magukat és elfogadják a felhasználójuk döntését, még akkor is, ha ezzel veszélynek teszik ki.

Mindez olyan kérdéseket vet fel, hogy hogyan viszonyul a társadalom ahhoz, hogy egy cég mesterségesen létrehozott, szeretni és szenvedni képes embereket szolgáltak, hogyan birkózik meg azzal, hogy ezek potenciálisan közveszélyessé válhatnak, pontosan milyen szerepet is töltenek be a társadalmon belül, meddig terjed az emberi jellegük, mennyire polarizált a társadalom a Giftiák kérdésében és még hosszan folytatható volna. Ezeket a kérdéseket azonban a sorozat teljes mértékben félre söpri és egy szinte hibátlan utópiát fest le. De legalább nem sunázással kell őket bekapcsolni (igen, rólad van szó Chobits).

Ezt a világot nem ismerjük meg főszereplő párosunk és a romantikus szál két pólusa szemén keresztül, a Giftia lány Isla (szinkronhangja Amamiya Sora, akit manapság a KonoSuba Aquájaként hallhatunk), illetve ember kollégája Mizugaki Tsukasa. A jó románc és a jó dráma mind a jól megírt szereplőin áll. Na de akkor milyeneket is kapunk? Tsukasa 18 éves, az egyetemi felvételin kibukott srác, aki ezt követően lett a SAI Corp begyűjtője. A személyisége ki is merül ennyiben. Kinézetében és jellegében is tipikus Gary Stu light novel protagonista (bár itt most pont egy eredeti forgatókönyvről van szó), míg Isla a pici, ügyetlen loli. Vagyis a Plastic Memories mind a románcot, mind a drámát teljes egészében arra építi, hogy az azonosuláshoz elég, ha kedves, aranyos karaktereket látunk, akikkel majd valami rossz történik. Gondolom nem számít spoilernek, meglepetések nincsenek, az első epizód felvezeti, hová fut majd ki a történet.

Főszereplő párosunk között gyakorlatilag semmi feszültség nem ébred. Még miután egy megőrült Giftia kis híján a fiú szeme láttára ízekre szedett egy gyereket, sincs semmiféle hatással a kapcsolatukra. A romantika egyébként borzasztó kínos. Inkább illik be egy kiskamasz első próbálkozásának, mint egy főiskolára felvételiző fiatal felnőttének. Persze lehet takarózni azzal, hogy Isla Giftia volta a fennforgás gyökere, ez Tsukasa oldaláról nem mentség. És végül ugyanez teszi erőtlenné a drámát is. Ha  az émelyítően cuki, cserébe teljesen életszerűtlen és unalmas karakterek nem elegek, hogy kialakítsák a megfelelő kapcsolatot a nézővel, a lezárás nem fogja a megfelelő húrokat megpendíteni.

Értékelés: 3.8

Összefoglalva egy világ és karakterépítését tekintve felületes, a romantikus szálat tekintve klisés, a dráma oldaláról pedig manipulatív és hatásvadász.