3-gatsu no lion

Ha lusta akarnék lenni, akkor gyorsan lerendezném ezt az írást két szóval: Chica Umino. Ő a 3-gatsu no lion manga eredeti alkotója, és még emellett a Honey and Cloveré is. Bár a kettő között eltelt némi idő, a nagyobb vonalakat tekintve nem változott semmi. A Honey and Clover a maga idejében megkerülhetetlen volt egy tökéletesen középszerű történettel, és nagyjából ezt tudnám elmondani erről az animéről is.

De menjünk bele egy kicsit jobban! Először is érdemes tisztázni, hogy a 3-gatsu no lion nem egy anime, hanem rögtön kettő. A kettő szereplői között akadnak átfedések, és nagyjából egy időben és egy helyen játszódnak, de egyéb közös nincs bennük. Az egyik egy egészen tűrhető slice-of-life dráma, a másik pedig egy elbaltázott sportanime.

A dráma része az, ami miatt képes voltam végigvergődni az első évadon (na meg a technikai megvalósítás, de erről majd később). Minden megvan ugyanis, hogy kíváncsiak legyünk a történetre: adott két meglehetősen csonka család, az egyik gyakorlatilag maga Kiriyama Rei, aki kiskorában elvesztette a szüleit, nevelőszülőkhöz került, de a mostohatestvéreinek sikerült tönkrevágnia az életét azzal, hogy a család kedvenc játékában, a shogiban jobb náluk. Ezek után dönt úgy, hogy elköltözik, és megpróbál a saját lábára állni abból a pénzből, amit profi shogijátékosként kap. A másik család a Kawamoto, gyakorlatilag három lányból és a nagyapjukból áll. Ők - leszámítva a szüleik hiányát - teljesen normális életet élnek, besegítenek a nagypapa boltjában, ha kell, a legöregebb egy bárban dolgozik, a középső iskolás, a legkisebb pedig főleg a cukiságfaktort emeli. Az anime legjobb pillanatai azok, amik az ő mindennapjaikról szólnak, melyekben néha feltűnik Rei is, leginkább mint a család barátja és/vagy valaki, akin lehet segíteni, dumálni vele, kaját sózni rá vagy lenyúlni tőle az anyagi helyzettől függően. Sok nagyon erős jelenet kötődik még rajtuk kívül Rei mostohanővéréhez is, aki egy igazi elkényeztetett szarkavaró, mégis lehet vele azonosulni, mivel sikerül elég mélyre bemásznia az élet gödrébe. Egyszerűen zseniális, ahogy minden egyes szavát képes úgy tekerni, hogy lehetőleg minél jobban megbántson vele valakit.

Bár nagyon szerettem nézni mindegyiküket, hiszen jó személyiségek, elég mélyen kidolgozva, és már csak a koruk miatt is jól megkülönböztethetőek egymástól, mégis a történetnek nagy hiányossága, hogy teljesen statikusak. Pontosan ugyanaz történik velük mindig, fejlődésnek egy morzsácskáját sem képesek mutatni. A maguk szerencsétlenségében mindegyikükhöz tartozik pár mini-történet, ami által beláthatunk a világukba, de ezek hiába magukkal ragadóak, ha egyszer híján vannak a bonyodalomnak vagy a megoldásra törekvésnek is. Talán azért zajlanak ilyen vontatottan az események, hogy igazán közelről megismerhessük őket, vagy azért, mert az idő több mint felét a párhuzamos sportanime viszi el, a lényeg, hogy egy 22 részes évad alatt ennél azért messzebbre illik eljutni.

Na és akkor pár szó a sportaniméről, vagy miről - kínomban hívom így, mert engem nagyon emlékeztet arra a sok társára, amik úgy születtek, hogy egy sportág kitalálta, kéne neki egy kis reklám, és csináltak róla animét. Közös jellemzője ezeknek, hogy az idejük jó részét elviszi a különböző mérkőzések közvetítése, ahol a főhősnek (vagy csapatának) lehet szurkolni, mikor pedig nem játszanak, akkor azt mutatják be, mennyi kemény melóval jár, mire valaki a csúcsra jut, és milyen pszichikai nehézségekkel kell megküzdenie odafelé, legyen szó a legyőzött játékosok keserűségéről vagy épp a vereség depressziójáról. Bevallom, én egyszerűen imádom a sportaniméket már-már abnormális szinten, szinte az összes baseballosat láttam a Princess9-tól a Diamond no Ace-ig, a Hajime no Ippo százplusz részét háromszor, meg az ezer más mellett ilyeneket, mint a Kaleidostar vagy akár a Battle Athletes Victory. Ami némelyikből fájóan hiányzik, az a szereplők emberi, és nem sportoló oldalának a bővebb bemutatása - és ez az, ahol a 3-gatsu no lion éppen jól teljesít. Na de mi is van akkor a sporttal?

Hátőőő, szóval shogi. Képzelj el egy olyan játékot, ami legalább olyan összetett, mint a sakk. Legyen benne egy 9x9-es táblán negyven bábu, mindegyik tökegyforma, leszámítva a rajtuk lévő kínai írásjeleket. Már csak az állás értelmezéséhez percekig kell bámulni a képernyőt, már ha az egyszeri animefannak lennének ilyen igényei. Hát lehetséges egyáltalán hasonló játékról jó sorozatot készíteni?

Hogy a fenébe ne lenne lehetséges, mondok is egyet: Hikaru no go. Ne gyere nekem azzal, hogy a go szabályai sokkal egyszerűbbek, és könnyebb átlátni a táblát - akkor te vagy profi vagy, vagy nem játszottál még gót. Le merem fogadni, hogy az a történet működött volna shogival is pont ugyanígy. Akkor hol baszták el a 3-gatsu no lionban? Hát sorolom. Egynek Rei nem szereti a shogit. Annak a bemutatását, hogy hogyan igyekszik benne jobbá válni, elintézik néhány könyvbújós jelenetben. Nem tudják eldönteni, hogy milyen mélyen is menjenek bele a játékba. Néha olyan bonyolult koncepciókkal hozakodnak elő, ami tökéletes fanservice a shogit jól ismerőknek, de mindenki más másodpercek alatt veszti el a fonalat, de nem baj, azért még tolják percekig, vagy még poénkodnak / veszekednek is rajta a szereplők. Máskor meg elkezdik a shogi oktatását - nem vicc! - cicuskákkal. Komolyan nem értem, a slice-of-life részekből meg a 13-as korhatárkarikából arra gondoltam, ennél öregebbre van belőve a célközönség. De még így is szívesebben elbambulok cuki zenére táblán lépkedő cuki cicákat figyelve, mint azt nézzem, mikor egy-egy játszma közben eszébe jut az alkotónak a játékosok gondolatait vagy érzéseit művészien ábrázolni - és sikeresen túltolják. Ezer sebből vérzik a megvalósítás, és az összhatás majdnem olyan nyomorult, mint a szereplők. Egy másodpercig nem volt az az érzésem, mint a jobb sportaniméknél, hogy "még!"... inkább végig az járt a fejemben, hogy oké, mikor térünk már vissza a karakterekre, hiszen ők legalább jók. Ha arányaiban csak mondjuk egyharmad shogizás lenne, még el lehetne viselni, de sajnos éppen a slice-of-life jelenetek vannak kisebbségben.

Ezek után meséljek még róla, hogy milyen gyönyörű a grafikája, vagy hogy mennyire találó a zenéje? Jó, legyen, bár mint tudjuk, hiába van új ruhája a császárnak. Szóval igen, a festett háttereket percekig el lehet nézegetni, és az anime gondoskodik is róla, hogy bámészkodhassunk. A helyszíneket akár öt-tíz hihetetlenül részletes, pasztellszínű festmény mutatja be, és általában is, a látványvilágra nem lehet kifogásunk (esetleg a szereplők rajzstílusa nem jöhet be mindenkinek). Egyetlen dolog van, ami egy csepp fejvakarásra ad okot: az epizódok végén feltűnő bejátszásokból kiderül, hogy ezek a helyszínek bizony teljesen valóságosak, az alkotók jártak ott, és jól körbefényképeztek-filmeztek mindent. Akkor most végül is legyünk elájulva a látványtól? Művészet ez, vagy pedig egy jól sikerült photoshop filter, némi kézi iparosmunkával?

Épp csak annyira ambivalens ez is, mint az egész anime.

Értékelés: 5.1