No game No life

Az animék között már közhelyszámba megy, hogy emberek és más mesebeli- és varázslények – ezzel az erővel akár földönkívüliek is lehetnének – együtt élnek. Ezek a lények, bár egy rosszul megvilágított szobában akármikor összetéveszthetőek lennének egy emberrel, mégis sokszor felsőbbrendűnek vannak ábrázolva az emberekkel szemben egyszerűen azért, mert képesek varázsolni, vagy egyéb felfoghatatlan előnyöket kínáló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek és ezen lények közötti erőfelállást sokkal jobban szemléltethetnénk egy Pap Laci vs. Szupermen párbajjal.

Az átlag kommersz anime ilyen esetekben három dolgot szokott meglépni:

a) plot armorral ellátott főhős váratlanul olyan képességek birtokába kerül, amivel nem hogy versenyre kelni, de lefölözni is képes ellenfeleit. pl. Zero no Tsukaima vagy Yu yu hakusho is (az androidos animéket most nem számolom bele).

b) vagy egy szervezettel végeztetik el ugyanezt, ahol hasonló kaliberű emberek vannak, csak sokan.

c) mechákat használnak (ez már egy technológiai felsőbbrendűséget sugall, tehát még ez egy pozitívabb forgatókönyv az emberek javára)

Akárhogy is vesszük, a történetek azt sugallják, hogy embernek lenni elég tré dolog, ha olyan lényekkel találjuk szembe magunkat, akik teszem azt: nem öregszenek, tudnak repülni, gondolatot olvasni, vagy pusztán a tenyerükből egy szupernova energiáját kitermelni erőfeszítés nélkül. Nem igazán jó érzés az a tudat, hogy ha akarná, bármelyikük képes lenne kiirtani minket, és nem igazán tehetnénk ellene semmit. És nincs, ami pusztítóbb érzés a tehetetlenségnél. Ezt én mondom nektek.

Tesztalanyunk szakít ezzel a hagyománnyal és egy nagyon emberbarát mentalitásra köszön vissza benne, ami egyáltalán nem csinál belőlünk, emberekből, kisangyal, de tehetetlen, halandó csicskát sem. Ez kellemes meglepetés volt.

Adott két főhősünk, Sora és Shiro. Egy hikikomori életmódot folytató, játékmegszállott báty-húg páros. Mielőtt a nézők felháborodva mennének felgyújtani a stúdiót, mert már vagy 5 perc elment az animéből, és még nem volt benne wincest. Ja, meg loli. Sora 18, Shiro 11. Őket az interneten mindenki csak „blank” (kb. üres) néven ismeri, mivel a játékokban a név mezőt mindig üresen hagyják. (Úgy látszik, náluk nincs olyan, hogy az account létrehozás nem enged tovább, ha nem találsz ki valami nevet.) Azt muszáj vagyok megjegyezni, hogy együtt visznek egyetlen karaktert, mivel minimum szimbiózisban élnek egymással. Ők ketten együtt egy tökéletes játékos párost alkotnak, egymásnak a szpotterei. Mind a kettő, de különösen Shiro eszméletlen intelligenciával rendelkezik. Tapodtat sem mozdulnak egymás közeléből, ha csak egy kis időre is eltávolodnak egymástól, idegösszeomlást kapnak, és egész addig ilyenek lesznek, amíg újra össze nem bújnak.

Hőseink miután lenyomnak egy sakkmeccset a windows "közösségépítő" sakk applikációján egy random személlyel, váratlanul 10 km magasan találják magukat az égben, és látják, hogy a föld vészes tempóban szalad feléjük.

Ekkor megjelenik egy kifejezetten vidám figura, aki kicsit sem zavartatja magát a kényelmetlen szituációban, ezt jó okkal teheti, ugyanis ő isten. Zuhanás közben elmagyarázza főhőseinknek, hogy egy olyan világot hozott létre, amelyben minden létező konfliktust, de még az emberi sorsokat és érzelmeket is játékokkal és fogadásokkal rendezik.

Ez annyit tesz, hogy ha abban fogadsz a másik emberrel, hogy azon nyomban szeressen beléd, akkor ha veszít, az úgy lesz. Ezzel szemben semmi utalást nem találtam rá, hogy az adott személy visszautasíthatja-e az adott játékot. Ugyanis, a szereplők rendre mindent elfogadnak, különben nem lenne mit néznünk. Arra láttam példát, hogy ebben a világban még egy közönséges utcai rablást is szerencsejátékkal intéznek el. Valahogy úgy képzelem, mint a XVII. századi párbaj kihívásokat, amiket becsület vagy kötelező volt elfogadni.
Magyarul, bárki bármikor belém állhat és akár a személyiségemet is befolyásoló baromságokra is fogadhat velem. Számomra ez az individualitást teljesen figyelmen kívül hagyó világ, még a legbrutálisabb totalitárius rendszernél is ijesztőbb.

Na, de menjünk tovább. Főhőseink, miután jól összerabolták-játszották magukat, betérnek egy fogadóba is, kivesznek egy egyágyas szobát kettőjüknek. Itt unaloműzés gyanánt kibickednek egy kicsit, mivel itt még nem találták fel a netflixet meg a wifit. Itt éppen elabálnak egy szerencsétlen leánykát, Stephanie-t. Főhőseinket nem igazán érdekli a lány kínlódása, amíg rá nem jönnek, hogy az ellenfele csal, és számukra, ha egy valami szent, akkor az a játék.

Stephanie viszont nem akárki, hanem az emberek királylánya, és épp egy trónviszályt készült elveszteni kártyán. Természetesen nem hagyhatja annyiban főhőseink korábbi atrocitását, ezért a még így is elvesztett parti után rájuk megy a szobájukba, ahol a dolgok bonyolódnak, és végül Sora és Shiro lesz az emberek királya. És még csak most végeztünk az első résszel, nincs kedvem az egészet végig kommentálni. Stephanie feladatköre a rajongók szervizelése, továbbá szakszóval kifejezve ő „A Watson”, azaz ő teszi fel azokat a kérdéseket, amiket a nézők is megkérdeznének.

Egy kicsit rakjuk helyre az aktuál politikai felállásokat  azért. Tizenhat intelligens faj uralja a bolygót. Ezek közül az emberek a legesendőbbek és gyengébbek. Ugyanis a tizenöt másik faj olyan képességekkel rendelkezik, mint gondolatolvasás, elmekontroll, illúziókeltés, halhatatlanság. Mielőtt cinkelést kiáltanátok, elmondanám, mivel ezen képességek fajuk természetes, velük született képessége, így semmilyen szabályt nem szegnek meg a használatukkal. Így az embereknek csak maroknyi miniállama maradt mindössze, amelyen önrendelkezéssel rendelkeznek. Az emberek zömét a többi faj rabszolgasorba taszította.

Itt lépnek színre a mi főhőseink, akik megmutatják, hogy az emberek igazán nem is olyan esendők, sőt! Ha jobban összekapják magukat, akkor talán a legpusztítóbb és veszélyesebb faj az összes közül. Hiszen, ha a méret, a bonyolultság számítana, nem gyártanánk annyi antibiotikumot.

Sora és Shiro az emberiség újdonsült vezéreiként kivívják az elismerést és számukra méltó helyet az emberiségnek. Ehhez semmi mást, mint saját eszüket és ravaszságukat használják fel. Semmi varázslat, démonvér, tai-chi technika vagy génmanipuláció.

Egy hároméves nagyszünet után a sorozat egy előzmény mozifilmet is kapott, ami hatalmas meglepetésemre és örömömre zsigerből vert minden sci-fi filmet, amit az elmúlt években láttam. Igazán nem szeretnék spoilerezni, de látszik, hogy odafigyeltek rá, a zenebetétek is kiválóan illettek az adott pillanatokhoz.

A grafika a sorozatét viszi tovább, csak látszik rajta a valamivel több dollár. A minőség biztos jele az is, hogy sikerül elérnie azt, hogy még én is elérzékenyüljek rajta, és néhány férfias ajakremegést is képes volt kicsalni belőlem.

Összegzésképp: amikor erre az animére ránézünk, elsőre láthatjuk, hogy valamennyire eltér a többitől. A maga vidám, kifejezetten színes grafikája elüt a mostanában divatos anime ábrázolástól, éppen ennyire tér el a megközelítéseitől.  Gyakorlatban semmi olyan újat nem fogunk látni, amivel egy edzettebb anime néző már ne találkozott volna, ezért is a lényeget nem a színpadon, hanem a mögött kell keresnünk, és csak mert kőszívem van, elmondom, hogy még a mai tömeganimék hibáiba is bele-bele csúszik.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kíváncsiak lennének arra, milyen lenne ha SAO és a Kaiji: Ultimate Survivor animét összegyúrták volna.